Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 13 (2007) 1-2. sz.
Figyelő - VÉGH LÁSZLÓ: Eszmény és történelem (Dohai István: Tűnődések a történelemről...)
Az emberi cselekedet Dobai abból indul ki, hogy a valóság ugyan független a tudattól, de saját meggyőződéssel viszonyulunk hozzá. Nézve a szándékot, cselekvést, nem az a legfontosabb, hogy milyen is valójában a világ, hanem az, hogy az ember milyennek látja, hiszi. Nem maga a valóság, hanem a valóságról alkotott saját képe és e kép igaz voltába vetett hite irányítja az embert. A hit pedig az értelem és érzelem tudati szinten megvalósuló egységét feltételezi. Tévesnek bizonyult az a remény, hogy az ember pusztán értelmének fejlesztésével értékes cselekvésre bírható. Mert nem azt teszem, amit az értelem, a józan ész tanácsol, hanem amit az érzelmeim, a tudatalattim tartalma megszab. 3 Az értelem, a tudat, a tudatosság nem képes olyan vágyat ébreszteni, amely az akarati cselekvést megindítaná. Belülről, a tudatalatti szintjéről támad fel az indulat valamit tenni. Ha a dolog egyszerű, akadálytalanul megvalósítható, akkor a tudat és az értelem közreműködésére nincs szükség. Ha a feladat bonyolultabb, vágy ébred az emberben, ami felkerül a tudati övezetbe. Ha az erkölcsi érzék megengedi, a vágy szándékká válik, amelyet az értelem még mérlegel. Ha az értelem a megvalósítás mellett dönt, létrejön az akarat. Láthatjuk, hogy a tudat szerepe csupán a tudatalatti döntéseinek felülvizsgálatából, mérlegeléséből áll: a tudat jóváhagy, új változatot kér vagy letilt, de a cselekvés megindítására képtelen. Míg a tudatalatti működését ösztönök, érzelmek és betanult viselkedésmódok határozzák meg, addig a tudatos agyműködés a szokatlan helyzetekben vezeti az embert. Ha az egyén csak szokványos módon, egyedi döntés nélkül cselekszik, akkor nem tudja megragadni a váratlan alkalmat, vagy nem tudja elkerülni a hirtelen fölbukkanó veszélyt. Minél tudatosabban viselkedik az egyén, annál jobban képes illeszkedni környezetéhez. Tudatalattink tartalmának feltöltése a meghatározó időszakokban - a magzat-, csecsemő- és gyermekkorban - nem rajtunk múlik, a környezetünktől kapott minták épülnek belénk. így a kamaszkorát elérő gyermek nem maga tehet arról, hogy milyenné lett. A nevelés, emberépítés, embernemesítés valójában nem más, mint az értékes viselkedésre indító beidegződések és készségek beoltása az öröklött ösztönök és a már korábban begyakorolt egyéb cselekvésminták mellé: tehető ez tanítással, oktatással, következetes példamutatással, begyakoroltatással. Nemcsak az életműködéshez szükséges tevékenységek, de az érzékszervek használatát, a járást, a közlekedést, az írást, a zenélést alkotó cselekvések túlnyomó többsége is önműködően valósul meg, miután megtanultuk és begyakoroltuk őket. Az erkölcs az emberi élet hajtóereje, csak az emberre jellemző, az ösztönöket kiegészítő készség, amely az élet irányába, tehát a tehetetlenséggel, halállal ellentétes irányba ösztökéli az embert. Az az erkölcsi szabály, amit az egyén a saját meggyőződése szerinti helyes, jó, igaz, értékes kifejeződésének tart. Erkölcsi szabályainak mindenkor engedelmeskedik az ember, hiszen a késztetés belülről fakad. Az erkölcsöt a nevelés ülteti el a tudatalattiban. A későbbiekben már ösztönösen követjük az erkölcsös viselkedés szabályait.