Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása

kern ügyem az egyház, az evangélium, de neked semmi közöd hozzá." Ugyanis az egyik fél gyors távozásából adódó bizonyíték szinte ölébe hull a helyben maradó félnek. „A másik fél volt a hűtlen, én voltam és maradok a hűséges." Ilyen esetekben a gyülekezet szimpátiája az ott maradó fél iránt automatikusan felébred, miközben az ott maradó fél a maga belső konfliktusát is könnyebben értelmezi át úgy, mint hűséget. Nagy kérdés, hogy mindez milyen mértékben oldja meg a „hogyan tovább"-ot. A helyben maradó fél milyen mélységben kész és képes a veszteség élményét feldolgozni? Milyen mértékben újul meg az élete coram Deo - coram Christo? Milyen mértékben tud békességre jutni és megbocsátani, ráadásul akkor, amikor nincs kitől bocsánatot kérni és nincs kinek megbocsátani, mert a másik fél már messze jár? Vállalja-e az egyedüllét böjtös hónapjait, éveit? Milyen gyorsan keres és választ magának új társat? Milyen társat talál? Megannyi nyitott kérdés. Summaként elmondhatjuk, hogy a lelkészházaspár konfliktusának során az egyébként értékorientált és értékközvetítő - méghozzá evangéliumi értékközvetítő - fél hajlamos arra, hogy az általa képviselt értékeket személye melletti bizonyítéknak tekintse ahelyett, hogy saját hiányosságaival, kudarcaival szembesülne. Ilyen esetekben az értékorientált, helyben maradt fél mikrotársadalmi környezetét, az egyházat és a gyülekezetet tovább látja el értékekkel, annak érdekében, hogy ezt a leválási folyamatot a maga számára így megkönnyítse. A válságfolyamat ily módon történő megkönnyítése azonban erősen kérdéses. „O már beadta a válóperes keresetet, de én nem akarok válni" Ha a válás és ezen túl a lelkipásztor válásának a kérdése mint teológiai, etikai kérdés bukkan föl, akkor e sorok írójának mindig Mk 10,1-11 jut eszébe. Ahol emlegetik a válást, vagy ahol vitatkoznak róla, ott még közel sem biztos, hogy valóban válni akarnak. A farizeusok, akik tematizálták a válást Jézus előtt, nem azért hozták elő a kérdést, mert válni akartak, hanem azért, hogy kísértsék Jézust. Jó „gumicsont" volt ez a kérdés akkor, és jó „gumicsont" azóta is. Nem a kérdés teológiai, etikai vetülete felszínes, hanem a kérdező szándéka teszi a kérdést olcsóvá. Személyes tapasztalatom, hogy házaspárok közötti súlyos viták során, ahol a válás lehetősége figyelmeztetésként („ha ezt így folytatod, itthagylak"), fenyegetésként („elegem van, el fogok válni tőled") vagy ultimátumként („eldöntöttem, itthagylak") felmerül, a hirtelen kijelentéseket soha nem szabad elfogadni úgy, hogy egy terápiás kapcsolat lezárását határozzuk el. Annál is inkább, mert ezek a viták nem a válásról szólnak, hanem egymással szemben álló felek pillanatnyi felindult állapotát tükrözik. Közel sem tudják, hogy mit beszélnek felindultságukban. E ponton érdemes idézni Tóth Miklós szellemes megjegyzését: „Tapasztalatom szerint, ha mindazok a házassági krízishelyzetek, melyekben a válás mint megoldás komolyan felmerül, valóban válással is végződnének országunkban, a házasságban élők számítanának deviáns kisebbségnek."

29 Sőt az én tapasztalataim szerint a válóperes kereset beadásának ténye sem jelenti feltétlenül azt, hogy a bírósághoz forduló fél valóban válni akar. Kétségtelen, hogy ő az, aki már kevésbé bírja a vitát, és valóban közel került e megoldást önmagában nem hozó, de sorsdöntő lépéshez. Ugyanakkor az emberek nagyon jól tudják, hogy a bíróságok milyen lassan dolgoznak. A vá-