Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása

SZj^KA^^ VÁLSÁGA ÉS GONDOZÁSA kapcsolat veszít érzelmi töltéséből, akkor a kétoldalú kapcsolatba mindig bevonódik egy harmadik tényező, amely hivatkozási alapul szolgál, és úgymond segít értelmezni a válságot, hogy így váljon „ütközővé" a hadakozó felek között. Ez a tényező pedig a hit! A válság kibontakozásának ebben a szakaszában a „hit" a felek között dúló súlyos vitákban érvként szolgál a kapcsolat tarthatatlanságának, illetve felbontásának bizonyításában. De ha közelebbről megvizsgáljuk ezt az érvelést, rájövünk, hogy ez a „bizonyíték" nem más, mint az „én hitem" és a „te hited" közötti áthidalhatatlan szakadék. Nagyon érdekes, hogy a házassági-kapcsolati válság ezen szakaszában nem is annyira a „hitetlen" vagy a hitetlennek minősített fél akar elmenni, hanem a „hívő" fél az, aki a másik hitetlenségére hivatkozva fenntarthatatlannak ítéli a házastársi kapcsolatot. Viszont azt is látnunk kell, hogy a lelkipásztor és felesége, illetve a lelkésznő és férje közötti naponkénti vitában és a bizonyítékgyűjtési akciók során a „hit" kérdése a hivatás ügyével kapcsolódik össze, és kettőjük összeférhetetlenségének bizonyítékául ez a mondat szolgál: „Nekem ügyem az egyház, az evangélium, de neked semmi közöd hozzá". Hangsúlyozandó, hogy ez a mondat - különösen a világi bíróság előtt - soha nem hangzik el, a zajló párharcnak pedig általában nem fő-, csupán mellékmotívuma, mégis a lelkészházaspár-konfliktusok sajátos kísérőjelenségét képezi, amely kísérőjelenség a kapcsolat súlyosságának egyik fontos mércéje. Annál is inkább, mert a „hívő" öntudatával fellépő fél saját hitét „kvázi missziós tevékenységgel" igyekszik megélni. Szimpatizánsokat, együttérző társakat, „testvéreket" gyűjt maga mellé, akiknek jelenléte nyomán az „új tárgykapcsolat" személyes kapcsolattá és kapcsolatrendszerré válik. Ez a gyülekezeti bizonyíték jó „üzenet" lehet az elöljárók és az egyházi közvélemény felé. Ugyanakkor valami mélyebben is zajlik a lélekben. A kapcsolati válság súlyosbodása során mindkét félnek rejtett, fojtott és néhol súlyos belső-intrapszichés lelkiismereti és önértékelési konfliktusa is zajlik. Ebben a belső egyéni és intrapszichés válságban az egyik vagy mindkét fél erkölcsi, teológiai vagy hivatásbeli értékeket igyekszik behozni a válságba annak érdekében, hogy önmaga vagy kevésbé vesztesen, vagy egyenesen nyertesen kerüljön ki ebből a helyzetből (sőt a házaspárkapcsolat lelkész tagjának egyenesen egzisztenciális érdeke is, hogy egy ilyen válság nyomán a gyülekezet vagy a saját maga által maga mellé verbuvált „gyülekezete" mellette maradjon a válás után is). Cinikus felhangok nélkül meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen házassági válságok során olyan „megtérések" történhetnek, amelyek arra szolgálnak, hogy az egyik fél a „hívő" fölényérzetével billentse helyre megrendült önbecsülését. Ilyen esetben nemcsak együttérző, hanem új „hívő öntudatra" is elsegítő „testvérek" veszik körül azt a felet, akinek látszólag sikerült „értéket" állítania maga mellé a súlyos párkapcsolati és egyéni, tehát interaktív és intrapszichés válságban. Mindezek felett álló tény, hogy a felemás igában élő lelkipásztor vagy lelkipásztornő házassága legtöbbször fövényre épített hajlék. De sokan szédültek meg úgy együtt járásuk vagy jegyességük ideje alatt, hogy ezt elfelejtették! Sőt legyünk nagyon őszinték: többen is úgy kezdték el lelkipásztori szolgálatukat, hogy megtéréshez, újjászületéshez sem a férjnek, sem a feleségnek nem volt köze! A lelkipásztor házaspár-kapcsolati konfliktusa, azaz a hűtlenség, az egyik fél másik fél általi elhagyása olyan gyorsan, olyan félreérthetetlen módon zajlik, hogy a helyben maradó félnek ki sem kell mondania: „Ne-