Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása

egy lelkésznő és férje él. Többször voltam szemlélője, elszenvedője annak a folyamatnak, amikor a lelkészi életforma hónapokig-évekig megakadályozta, hogy egy házasság rejtett feszültségei felszínre kerüljenek - mert a gyülekezet érdeke vagy a közösség ítéletétől való félelem meggátolta, hogy a házastársak nyíltan kifejezzék érzéseiket. Néhol ezek a szempontok valóban súlyos lelkiismereti problémaként jelentkeznek - néhol szinte egyáltalán nem törődnek velük a harcban álló felek. Amikor a helyzet végképp elmérgesedik, a gyülekezet - amely ilyenkor általában szimpatizáns és ellenérdekelt kiscsoportokra esik szét - szereplőjévé és gerjesztőjévé válik a konfliktusnak. Az egészet áthatja az etikára és az Istenre, az ő igéjére való hivatkozás. Nem nehéz etikátlannak minősíteni azt, aki már évek óta etikátlan. Azonban a felek elfelejtik, hogy érzelmi kérdéseket nem lehet morális nézőpontból szemlélni. Érzelmi nehézségek csakis érzelmi nézőpontból szemlélhetők és kezelhetők,

21 jóllehet mindennek van etikai előzménye és következménye. És Isten szerepe? Rá vagy az egyik fél hivatkozik, miközben a másik feltűnően kerüli az említését, vagy mindketten - a maguk igazolására - hivatkoznak rá. Itt azért kell egy pillanatra megállnunk, mert ezekben a súlyos, megrendítő konfliktusokban a legtöbb embernek megerősödik (vagy látszólag megerősödik) az Istenhez fűződő benső kapcsolata, ugyanakkor az így kért és elnyert energiát már nem a megbékélésre akarják fordítani, hanem arra, hogy az esetleges válás után legyen erejük új életet kezdeni. A lelkészházaspárokkal folytatott párterápiás ülések legdrámaibb mozzanatai azok voltak számomra, amikor e pontokon nyilvánvaló lett, hogy a vergődő félnek van istentapasztalása, mégsem mutat hajlandóságot a megbocsátásra vagy a bocsánatkérésre - annál inkább sem, mert ehhez egy másik fél is kell, aki hasonlóan kész bocsánatot kérni és megbocsátani. A legfelemelőbb percek pedig azok, amikor cor am Deo mindhárman átéljük Isten jelenlétét, és kölcsönösen elhangzik: bocsáss meg - megbocsátok - mert Isten megbocsátott! Megdöbbentő látni, amikor egy szolgáló lelkipásztor hamis istenképének rabjaként meg van győződve arról, hogy Isten az ő „oldalán áll" a konfliktusban. Tehát a lelkészházaspárok harmadlagos-tercier válságidőszakának sajátságos, a nem lelkész házaspárok konfliktusaitól eltérő jellemzője, hogy az ütközésbe bevont „harmadik" nemcsak a gyermek, esetleg egy új partner lehet (ami általában nem oka, hanem következménye a kapcsolat megromlásának), hanem a gyülekezet, esetleg annak néhány tagja; s különös módon maga Isten is, a válság történetének önigazoló átteologizálása révén. A harmadik diagnosztikus megállapítás a tercier válságok kapcsán a terapeuta számára: bármennyire elmérgesedett, szinte már drámai és visszafordíthatatlan a konfliktus, a segítő kapcsolat első egy-két ülése alatt nem szabad elfogadni azt az alapállást, hogy „ha nem sikerül az ön segítségével javítani a házasságunkon, akkor elválunk". A válságok legsúlyosabb megjelenési formáiban vagy többé-kevésbé komolyan emlegetik a válást, vagy úgy jönnek terápiára, hogy az egyik fél már be is adta a válóperes keresetet, s így a másik fél az „elhagyott", az „áldozat" erkölcsi fölényével jön. Lelkészházaspárok esetében gyakran érezhető az is, hogy „na, ezt is megpróbáljuk és kipipáljuk" - ezt különösen akkor érezzük, amikor egyházi elöljáró delegálta a párt. A terapeuta számára a legválságosabb állapotban lévő pár is „fehér lap", akikkel a megmentés reményében