Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása

jévé a szolgálat erkölcse helyett. Tanuljunk meg több időt szentelni egymásra és egymásnak, önkéntelenül kialakult rossz szereprögzüléseinkről álljunk át olyan szerepvállalásra, amely személyiségünkből, karizmáinkból következik, illetve férfi és női identitásunknak megfelel. Megállapíthatjuk, hogy az érzelemszegény, de a gyülekezeti elvárásoknak megfelelő, a közös szolgálat összetartó erejére épülő lelkészházasságokat a közfelfogás általában jónak ítéli; a „problémás" és a „jó" közötti határvonalat nem szoktuk érzékelni. Ennek következtében a másodlagos-szekunder megelőzés lehetőségével sem igen élünk. Pedig a másodlagos megelőzés kapcsolatot gyógyító folyamatai garantálják a kapcsolatok újulását, elősegíthetik a közös spiritualitás, kegyesség gyakorlását, és elejét vehetik a harmadlagos-tercier válság kialakulásának. A párkapcsolati válságok tercier prevenciós időszakának legjellegzetesebb eleme a második válságkorszakkal szemben - amelyben a másik félnek csupán egyes személyiségvonásai minősülnek le -, hogy itt az egész kapcsolat leértékelődik, és a házasság fenntartása válik egyre inkább kérdésessé. Mindez súlyos feszültségek, úgynevezett kollúziós feszültségek között nyilvánul meg.

17 Ez a kollúzió legtöbb esetben mindkét házastárs személyiségének egy olyan zavarából keletkezik és táplálkozik, amely zavar okai a személyiség korai fejlődési szakaszában keletkeztek és rejlenek. Ezek: a kisgyermekkori elhagyatottság, a szülők válása, amelynek következtében a „válási árvaság" hiányérzetét éli át a sérült ember. E belső hiányból következnek - vagy attól függetlenül, a személyiség alapstruktúrájában is jelen lehetnek - az olyan (nárcisztikus, depresszív, kényszeres vagy skizoid) személyiségzavarok, illetve az ezekre való hajlam, amelyek következtében a sérült a saját igényeit képtelen a párkapcsolatban kielégíteni. Az nem mondható meg és nem is tanácsos a konzultatív párterápiában kimondani, hogy melyik fél volt eredetileg traumatizáltabb, vagy melyik fél lett a konfliktus során traumatizáltabb, sebzettebb a másiknál. A kollúzió során

18 mindkét fél sérelmei elmélyülnek. Az egész kapcsolatra egy paradox, ambivalens feszültség lesz jellemző: egyrészt „ragaszkodom hozzád, hogy téged okolhassalak", másrészt „taszít a lényed, mert te vagy az oka mindennek". Egyrészt „nem tudok nélküled élni, mert a te nyomorúságaiddal, bűneiddel magyarázatot tudok adni mindarra, ami velem-velünk történik", másrészt „nem tudok veled élni, mert amellett, hogy a te bűneid és betegségeid magyarázzák a helyzetünket, minden elviselhetetlen benned". A dráma lényege az, hogy mindkét félnek rettenetes élmény a másikkal való szembesülés, hiszen ha a másikban elmélyed (ne), akkor a saj át - másikra vetített - konfliktusával szembesül (ne). Mindennek következtében egy fal épül „Ádám" és „Éva" között. Ez a fal lehetetlenné teszi a párbeszédet, mégis olyan fal, amelyen át optimális az „áthallás" lehetősége, különösen ordítozás, kiabálás, veszekedés esetén. Fentebb említettem, hogy a kollúzió legtöbb esetben mindkét házasfél saját, külön személyiségzavarából adódik. Meg kell állnunk egy pillanatra annál a kitételnél, hogy „legtöbb esetben". Ez azt jelenti, hogy nem minden esetben. Ugyanis vannak esetek, amikor az egyik fél olyan súlyú, mértékű, a személyiség alapstruktúrájába belegyökerezett egyéni traumát vagy traumára való hajlamot hordoz, hogy ennek áldozatává, majd hasonlóan traumatizált szereplőjévé válik a másik fél is, aki tehát nem eleve magával hozta, hanem a kapcsolattörténet során szerezte a traumát. Ezeket az eseteket