Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása

elő, még csak nem is gondolnak rá. Ismerjük a rossz atmoszférája, érzelmileg hideg, alig kommunikáló házaspárokat, akiket mégis olyan kohéziós erők tartanak együtt, amelyek a házaspárkapcsolat megmaradását évtizedekre garantálják. Ilyen kohéziós erőt jelenthet a gyermekekért érzett felelősség, a közösen vállalt szociális-karitatív feladat, sőt a gyermekekért érzett felelősséggel együtt a gyermekek iránti pozitív szülői érzelmek is. Bizony megtörténhet, hogy a gyermekek önállóvá válása után vagy egy közös karitatív vagy gazdasági tevékenység megszűnte után a házaspárkapcsolat - összetartó erőit elveszítve - vagy szétesik, vagy teljesen céltalanul, kiürültén él tovább a két ember egymás mellett. Az irodalom is megkülönböztet „problémás házasságot" és „beteg házasságot".

16 E ponton meg kell említenünk egy sajátságot: lelkészházaspárok esetében gyakori, hogy valójában a közös szolgálat, a közös értékrend a legfontosabb összetartó erő, s így a házastársi érzelmeket és a bensőséges, személyes kapcsolatot háttérbe szorítja a munkatársi szolgáló közösség eszménye. A házastársak feladataikban úgy támogathatják egymást, összetartozásuk olyan szoros lehet, hogy ez az érzelemgazdag házasság képét mutathatja - s a társak valóban nem tudnak egymás nélkül élni. Lelkészházaspárok esetében, különösen, ha mindkettő felelősséget érez a rábízottakért, sőt ha mindkettő élő kegyességi életet él, a házasságról alkotott és alkotható kép egyre kedvezőbb. Ám a gondok rejtve maradnak. Ezek a házaspárkapcsolatok patriarchális vagy éppen matriarchális szerkezetűek; általában kevéssé bensőségesek, erotikus-szexuális töltésük csekély. A társak kevés időt töltenek kettesben, a kapcsolat építésére nem fordítanak elég figyelmet. A férj egy sajátos „Janus-arcú" szerepviszonyba kényszerül: egyrészt szimbolikusan feje a családnak, másrészt háztartási, manuális rutinfeladatok végzését is vállalnia kell - „úgy első, hogy mindenkinek szolgája". Szolgálati feladatainak végzése annyira leköti, hogy a család valóságos összetartó erejévé az asszony lesz, aki anyai szeretetéből a családfőnek is juttat anyai érzelmeket. Ezek a lelkészházaspárok lassan úgy vannak nem is tudatosított, nem is verbalizált érzelmeikkel, mint a középkorú ember hiányos fogazatával, hátfájásával, apró-cseprő betegségeivel - beleszokik, hogy így éljen, de ha fogorvoshoz vagy szakorvoshoz fordulna, a szakember diagnosztizálná a magát egészségesnek érző ember bajait, amin a beteg csodálkozna leginkább. Vannak rejtett, néha érzett, mégis elhallgatott betegségeink. Ilyenek a másodlagos válságszférába tartozó, nem akut, nem halálos, de „csendesen krónikus" kapcsolati zavarok, amelyek azonban egyszer nagyon súlyosakká válhatnak. A számon tartott 42 lelkészházaspárból pusztán 6 olyan házaspárkapcsolatot őriznek esetprotokolljaink, amelyek ebből a válságzónából érkeztek a jobbítás vágyával. Elolvastak egy jó könyvet az érzelemgazdag házasságról, vagy meghallgattak egy előadást a jó házasságról, és vágy támadt bennük aziránt, hogy ne csak éljenek és szolgáljanak egymás mellett, hanem boldog emberek is legyenek. Ne csak erőket préseljenek ki önmagukból, hanem mindketten együtt sugározzanak is. A második diagnosztikus megállapítás: A másodlagos, szekunder megelőzés célja az, hogy nem tudatosított, nem verbalizált hiányérzeteinket tudatosítsuk, szavakban kimondjuk, s így a személyes szeretet váljék a párkapcsolat elsődleges összetartó ere-