Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - SZARKA MIKLÓS: Lelkészházasságok válsága és gondozása

az esetek 85%-ában hosszabb vagy rövidebb, de inkább hosszabb ekklezializációs, azaz a gyülekezetbe, közösségbe való beépülési folyamat előzte meg, ebben a folyamatban keresendők azok a hiányok, amelyek a válságkezelés elmaradásához vezettek. Erről részletesebben a d) pontban kell szólnunk, most csak annyit teszek hozzá, hogy e bajok feltárása a primer-preventív, tehát a válságmegelőző időszak terápiás feladataihoz tartozik. A primer-preventív lelkigondozói gondolkodás azonban sajnos majdnem teljesen hiányzik lelkigondozói kultúránkból. Nem fedeztük fel a gyermekkorban már végezhető lelkigondozás lehetőségeit, az ifjúsági munkával járó lelkigondozás kibontakoztatását, a másik nemmel való kapcsolatépítés viselkedésrepertoárjának kialakítását. Nem figyelünk a szüleik válása kapcsán kialakult válási traumán átesett fiatalok speciális gondozására, a konfirmáció mint lelkigondozás lehetősége is elfelejtődik. Bár a közösségbe való beilleszkedés élményét sokan és pozitívan átélik ilyenkor, de a hangsúly a tanra kerül, és nem az emberre. A tan pedig az intellektust szólítja meg elsősorban, lexikális tananyaggal, és kevésbé az egész embert, lelkével és szellemével. Ez oly módon érinti a lelkészházaspárokat, hogy többnyire ők is átmentek ezen az ekklezializációs folyamaton úgy, hogy a lelki válságok gondozása vagy gondoztatása iránt nem fejlődött ki bennük igényesség és igény. így amikor teológusok lettek, ehhez szinte már késő volt.

15 Hozzá kell tennünk, hogy a klasszikus párkapcsolati primer-preventív válságkezelés színtere, a házassági előkészítő pásztori beszélgetés nagyon formális. Sőt meglehet, hogy azok a teológusok, teológák, akik házasodni készülvén, jegyesbeszélgetésre mennek, egészen „különös" bánásmódban részesülnek. A házassági előkészítést tartó lelkipásztor vagy eleve ismerős-barát (ha nem rokon), vagy pedig, tudván azt, hogy ők a fenti folyamatokon már átmentek - vallásoktatásban részesültek, konfirmáltak, közösségbe tagolódtak, teológusok, sőt kollégák, „egyházi emberek" lettek -, feltételezi, hogy „mindent" tudnak. Családsegítő szolgálatunkat az elmúlt 10 évben mintegy 350 fiatal kereste fel, akik közül mintegy 250 személlyel tartós lelkigondozói kapcsolatot alakítottunk ki. (Emellett ugyancsak az elmúlt 10 év során 36-an fordultak hozzánk szakmai kérdéssel, közülük 15 egyetemi hallgató esetében végezhettünk konzulensi tevékenységet szakdolgozat írása kapcsán.) Esetprotokolljaink szerint a 350 fiatal közül öten teológusok voltak, ketten pedig teológussal jártak jegyben. (Őket nem számítottuk a már említett 42 házaspár közé.) Ezt az arányok érzékeltetése miatt említem. Az első diagnosztikus megállapítás: Az elsődleges (primer) megelőzés mint a lelkigondozás-tanácsadás döntő mozzanata elhanyagolt, kiaknázatlan lehetőség egyházi közgondolkodásunkban. Ennek nyomán az ekklezializációs folyamat elsődlegesen a közösségbe való beépülést, a tan bizonyos szintű elsajátítását jelenti, s csak kevésbé a lelkigondozás kibontakozását. A másodlagos, szekunder megelőzés a középsúlyos válságok kezelésére ad lehetőséget. Az ebben a válságzónában küszködő párok - esetünkben lelkészházaspárok - kapcsolatára az a legjellemzőbb, hogy a másik fél egyes tulajdonságai már leértékelődtek, de az egész kapcsolat még nem minősült le. Ismerjük akár Ádám, akár Éva szájából azokat a keserű megjegyzéseket, amelyek a másik hiányosságaira utalnak, a másik rossz szokásait marasztalják el - de a válást, annak lehetőségét nemhogy nem hozzák