Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 12 (2006) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - NÉMETH JUDIT: A bárány megöletik...

Johannes Mensing

61 dominikánus szerzetes, magdeburgi, majd dessaui udvari prédikátor igen jól képzett teológus volt. 1526-ban három vitairatot adott ki a szentmise védelmében, 1527-ben a magdeburgi klérus előtt két beszédet tartott a szentségi papságról, 1529-ben pedig az oltáriszentségről tett közzé egy írást.

62 Saját bevallása szerint ellenfeleinek dühe késztette a nyilvános fellépésre. Első írására - Von dem Testament Christi unsers Herren und Seligmachers (Leipzig, 1526) - még a polémia jellemző, itt még mondatról mondatra cáfol, később nyugodtabb lesz a hangneme. A mise áldozati jellegének védelme nála is központi helyet kap. Főként szentírási, pontosabban ószövetségi bizonyítékokat tár föl „...először az atyák áldozatából, aztán Melkizedek áldozatából, harmadsorban Malakiás prófétáéból".

63 Az ószövetségi atyák áldozata csak Krisztus későbbi áldozatának fényében lehetett kedves az Atya előtt. A lényeg szerint már az Ószövetségben is Krisztust áldozták, hiszen „Krisztus áldozata a bűnök bocsánatát eredményezte, már mielőtt megtörtént volna".

64 Mensing a keresztáldozatot történelem és idő felettinek tekinti. S ha Krisztust már történeti születése előtt feláldozhatták, akkor az is lehetséges, hogy történeti halála után is valóságos áldozat legyen. Ezt a gondolatot később mégis finomítja Mensing, hangsúlyozva az ószövetségi és újszövetségi áldozat közti különbséget. A keresztáldozat folytonos szentségi megismétlése azért szükséges, hogy azok is részesüljenek benne, akik Krisztus halála után születtek: „A kereszten értem még nem kellett meghalnia, hiszen még nem születtem meg... ezért mondom, hogy Krisztus keresztáldozata engem még nem szentelt meg."

65 A második érv Krisztus Melkisédek rendje szerinti főpapságára támaszkodik. Melkisédek kenyeret és bort áldozott,

66 „...mivel azonban az Úr másutt nem áldozott kenyeret és bort, kényszerít az írás, hogy ennek az utolsó vacsorán kellett történnie".

67 Mensing Malakiás prófétát is idézi: Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között, és mindenütt jó illatú áldozatot mutatnak be nevemnek, és az tiszta áldozat! (Mai 1,11a) A dominikánus hittudós szerint itt csak a miséről lehet szó: „Sem ima, sem pedig Isten dicsérete nem lehet ez a tiszta áldozat, mert egy ember sem mentes a tisztátalanságtól."

68 Az Újszövetségből is igazolni próbálja a miseáldozatot. Krisztus szavát: „quod pro vobis datur" - amely tiértetek adatik (Lk 22,19) - úgy értelmezi, hogy az már az utolsó vacsorán beteljesedett:

69 „Hiszen ha a vacsora csak étkezés lett volna és nem áldozat, a »vobis« [nektek -pro vobis, vagyis értetek helyett] szó szerepelne; és ha a keresztáldozatról lenne szó, a „dabitur"-nak [adatni fog] kellene szerepelnie a szövegben."

70 A misén ugyanazt kell tennünk, mint amit Krisztus tett az utolsó vacsorán: „Ha Krisztus kenyeret és bort áldozott a vacsorán, és megparancsolta, hogy mi is úgy tegyünk, ahogy ő, akkor ebből nyilvánvaló, hogy kenyeret és bort kell áldoznunk."

71 Krisztus papságáról, és ezzel összefüggésben az egyházról mint Krisztus testéről ugyancsak szó esik Mensingnél. Krisztus Örökké főpap, ezért áldozata is örökké jelenvaló: „Krisztus áldozatában nincs változás, mintha Krisztust ma egyszer feláldoznák, aztán holnap még egyszer, ahogy azt a mi érzéki, földi létmódunkban elgondoljuk. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus papsága örök, mint Dávid mondja, és ezért állandó is. Tehát állandóan be is kell töltenie hivatását, amíg csak tart a bűnök bocsánata."

72