Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - KOZMA ZSOLT: A kolozsvári protestáns teológia

Viszonyulások, feszülések Nem szeretnők, ha az eddigi, bemutatkozásnak is tekinthető megállapításokból valaki azt a következtetést vonná le, hogy a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben minden rendben van - ez nincs így, s nem csupán másokat nem akarunk félrevezetni, de magunkat sem szabad becsapnunk. Gondjaink, kihagyásaink, tévedéseink vannak, s Isten jól tudja, hogy bűneink is. Az alábbiakban ezeket szeretném napvilágra hozni, s viszonyulások, ellentétek formájában megfogalmazni. A következő kettősségek közötti természetes feszülés ugyanis nemegyszer feszültségekhez vezetett. 1. Az elmélet és gyakorlat, vagy más megfogalmazásban: a tudomány és az élet egyensúlya minden főiskolai oktatás-nevelés örök kérdése. Az az igény, amely a gyülekezetek, a lelkipásztorok, nemegyszer a központi egyházkormányzat körében érzékelhető, körülbelül így hangzik: több gyakorlatot, kevesebb elméletet. A diktatúra éveiben azzal védekeztünk, hogy maga a kommunista-ateista állam nehezíti meg az elmélet átültetését a gyakorlatba. Hiszen valóban az volt a cél, hogy a teológiát minél inkább elszigeteljék a gyülekezeti élettől. Volt idő, amikor megtiltották a gyülekezeti homiletikai, katechetikai gyakorlatokat, korlátozták a legációs és a nyári szolgálatot, esetenként nem járultak hozzá (hivatalos „delegációról" van szó), hogy a tanárok a gyülekezetekben igét hirdessenek vagy előadást tartsanak. Mindent azonban mégsem foghatunk az államra, mert - valljuk be - egy kissé kényelmesebb is volt a tanároknak és a diákoknak benn maradni az iskola falai között. Hozzászoktunk, nem voltunk elég találékonyak, elfogadtuk a „búra-helyzetet". Mégis, a technikai-adminisztratív akadályok ellenére elmondhatjuk magunkról, hogy oktatásunk, nevelésünk gyülekezeti irányultságú volt, s ma még inkább az. Hiszen a tanárok nagy része korábban gyülekezeti lelkipásztor volt, s bizony nem könnyű helyeken, többnyire szórványvidéken. Eleink azonban arra törekedtek, hogy a gyülekezetszerűség ne menjen a tudományosság rovására, a jelenlegi tanári kar pedig osztja ebbéli felfogásukat. A „több gyakorlatot, kevesebb elméletet" igénye viszont ma, a gyakorlati lehetőségek megnyílta után is eleven. Kettős választ adhatunk rá. Egyfelől hangsúlyoznunk kell, hogy olyan teológusaink vannak, akik a középiskolában csekély elméleti kiképzést kaptak, „tananyagukból" hiányzott például a filozófia, a logika, arról nem is beszélve, hogy általában nem tanultak meg önállóan gondolkozni - noha erre általános igény van, beleértve maguknak a diákoknak az igényét is. A lemaradást a teológiának pótolnia kell, s ha nem teszi meg, nem érdemli meg a főiskolai minősítést. Másfelől különbséget kell tennünk az elmélet, a gyakorlat és a technika között. Ez utóbbin egészen pragmatikus kiképzést értek, akár a kazuisztikáig terjedően. (Az egyes szemrehányások sokszor komikusnak is tűnhetnek, mint például: Nem tanítjátok meg, hogy mikor kell a lelkipásztornak süveget viselni! Nem mondtátok meg a liturgikaórán, hogy keresztelés után hova kell önteni a megmaradt vizet!) Bár egyszer-egyszer utaltunk ezekre a tudományosságtól oly távoli kérdésekre, valójában nem tartjuk feladatunknak az ilyen természetű kiképzést, hivatkozván arra, hogy ezeket a technikákat a segédlelkészség idején, a principálistól kell elsajátítani. Az elvi alapozás nem jelent-