Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.
Seminarium Ecclesiae - KOZMA ZSOLT: A kolozsvári protestáns teológia
nak. Először azért, mert a múltból örökölt biblicizmus hatotta át, másodszor, mert képviselői meg tudták őrizni a teológia tudományos jellegét, harmadszor, mert egyházépítő volt. Ez a kép eléggé élesen rajzolódik ki a Theologiai Értesítőkben napvilágot látott igazgatói évnyitó beszédekből. Az erdélyi liberalizmus meghatározó személyiségei főleg dogmatikatanárok: a nagyenyedi Kovács Ödön, erős holland hatás alatt, valamint Nagy Károly. Maradandó, a következő időszakra is áthangzó hatásúak voltak az ún. alföldi pietisták: Kenessey Béla és Kecskeméthy István, a két biblikus. Ennek a korszaknak (kb. 1890-1916) jeles tanára volt még a gyakorlati teológus Molnár Albert, valamint az ekkor induló, szintén gyakorlati teológus Ravasz László, az új szövetséges ifj. Bartók György, továbbá a két egyháztörténész, Pokoly József és Révész Imre. 2. Az 1916-1932 közötti években a Magyarországra távozott tanárok (Pokoly J., Bartók Gy, Révész I., Ravasz L.) helyett újak jöttek, s hogy ezt a második nemzedéket „nagy tanári karnak" nevezhették, emberileg azzal indokolható, hogy a püspökké választott Nagy Károly igen jó szemmel hívta be az értékes, a tudomány útján elinduló lelkipásztorokat: Makkai Sándort, Tavaszy Sándort, Imre Lajost, Nagy Gézát és Gönczy Lajost. A valamivel később megüresedett bibliai tanszékekre az ószövetséges Nagy Andrást és az újszövetséges Maksay Albertet választották meg, akik hamarosan beilleszkedtek az „öregek" sorába. Egy évtizeddel utóbb az egyháztörténeti tanszékre került Juhász István, aki évtizedeken át meghatározó volt a teológia lelki-szellemi habitusa számára. A korszakra jellemző történeti kálvinizmus már Kovács Ödönnel megkezdődött, és folytatódott Nagy Károllyal, aki három Kálvin-tanulmányt jelentetett meg, 1903-ban pedig lefordította az 1536-os Institutiót. S ebben a szellemben tanított, írt Makkai Sándor, Tavaszy Sándor és Nagy Géza is. Meg kell azonban emlékezni Böhm Károly értékfilozófiájáról, mert szintén erősen hatott a teológiai tanárokra, különösen Ravasz László és Makkai Sándor értékteológiájára nyomta rá bélyegét. Később azonban a tanárok az „értéket" mindinkább a kijelentésben találták meg. Ezt a teológiai értéket azonban el kell fogadni, át kell engedni a személyes tapasztalaton, amely így élménynyé válik. A kérdés tehát a keresztyénségnek nem csupán a megértésére, hanem a megélésére is irányul; de az ilyen értelemben vett élményteológia nem válik sem misztikává, sem pietizmussá. Böhm Károlyon kívül egy másik kolozsvári egyetemi tanár, a pedagógus Schneller István elvei szűrődtek át a teológiába: átütő módon először Makkai Sándornál, majd jól érezhetően Imre Lajos gyakorlati teológus esetében. Mindketten az vallották, hogy a teológia célja: keresztyén személyiségeket nevelni az ifjakból Isten országa számára. A tárgyalt korszakban a teológus ifjúság filozófiai és pedagógiai ismereteit nagyban gazdagította, hogy hallgatóink átjártak az egyetemre, és ezt a két tantárgyat leckekönyvükbe is felvették. 3. Az 1932-től 1948-ig tartó időszak szellemi arcélét az újreformátori, más elnevezéssel a dialektika teológia alakította ki. Nem könnyű megválaszolni az olyan kérdéseket, hogy az új irányzat miért hatott olyan erősen és olyan gyorsan, s főleg, hogy átvétele kritikus vagy kritikátlan volt-e. A teológiatörténészek talán pontosabb feleletet adnak, a magam részéről arra a lelki-szellemi alapra utalnék, amely az 1920-as években alakult ki nálunk. Ennek három olyan sajátsága is volt, amely a nyugat-európai magvak itteni meggyökerezését elősegítette. J-tWiJflbwitiíWM 11 ii • mi