Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Seminarium Ecclesiae - KOZMA ZSOLT: A kolozsvári protestáns teológia

KOZMA ZSOLT A kolozsvári protestáns teológia Erdély több mint 40 évi elszigeteltsége nemcsak azt jelentette, hogy a kolozsvári protestáns teológia előtt zárva voltak a nyugati testvérakadémiákhoz vezető lelki és szervezeti utak, hanem azt is, hogy a Nyugat úgyszólván semmit sem tudott rólunk. 1990 után ugyan áramlott némi ismeretanyag, de a rólunk kialakult kép még mindig tisztázásra és kiegészítésre szorul. Tanulmányom is ezt a célt szolgálja, noha ez az „akadémiai önéletrajz" nem mentes a szerző - egyben tanár - szubjektivitásától, de a minket gyakorta megkísértő erdélyi elfogultságtól sem. A tiszta szemű olvasónak ezzel a két esendőséggel is számolnia kell ahhoz, hogy a valósághoz közelebb jusson. Az alábbiakban négy kérdésre keresem a választ: Milyen külső, történelmi meghatározottságok között él teológiánk? Mit mutat a belső képünk, szellemi, lelki arcélünk? Milyen az intézet szerkezeti felépítése, és milyen kapcsolatai vannak? Melyek azok a sajátos viszonyulások és feszülések, amelyek feladatainkat megszabják? Külső, történelmi meghatározottságok Mi, erdélyiek nem tudunk megszabadulni egy bizonyos térképszemlélettől, mert a természetes és mesterséges határok (a Kárpátok vonulata, illetve a trianoni döntés) valamennyiünk életét, így a kolozsvári teológia működését is súlyosan befolyásolták. Az utolsó száz évben háromszor lépett át bennünket a határ: az első világháború után Erdélyt Romániához csatolták, Kolozsvár 1940-ben visszakerült az anyaországhoz, majd 1945 után újból Románia része lett. Azzal, hogy elszakítottak természetes életközegünktől, végvárrá és peremvidékké váltunk.

1 Végvárrá, mert mi lettünk a nyugati keresztyén világ legkeletibb teológiája, s az eszmei áramlatok, a teológiai irodalom csak szivárogva érkeztek el hozzánk. Peremvidékké, mert a keleti ortodoxia vett körül, illetve együtt kellett élnünk vele, s ez alig jelentett valamilyen áldásos szimbiózist, inkább azt, hogy védekeznünk kellett egy erkölcstelen bizantinizmussal, egy, nálunk a babonaságig elmenő görögkeleti miszticizmussal szemben. Az állandó veszélyhelyzetben mi magunk zárkóztunk el. így teológiai akadémiánk és protestáns egyházaink lelkiszellemi szigetté váltak. Ezt a „földrajzot" az évek során meg kellett tanulnunk. A történelem számunkra az el nem felejtendő múlt, amelyről részletesebben kell