Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése

Megnyerő, dallamos orgánuma, egyszerű, törökös kifejezésmódja volt. A körben térdeplő parasztok, akik kevéssé arabos, 8 dörgedelmektől is mentes beszédjét hallgat­ták, igen elcsodálkoztak azon, hogy mennyire szokatlanul prédikál. Szép szavaiban, amelyeket jól értettek, valahogy nem érezték a szentbeszédek zsongító és sötét hangu­latát. Szinte kóstolgatták a beszédet, mint az olyan ételt, amit először eszik az ember. Részben Aszimot, részben saját magukat hallgatták, s egy idő múlva mintha évek óta nem hallott anyai hang érintette volna meg a szívüket, valami elfogódottsággal ve­gyült jó érzés lett úrrá rajtuk. Aszim hamarosan olyan jó vándor hodzsa lett, hogy Oszmán elismerését is kivívta. Az Izmitbői induló komphajó ingyen vitte át őket Karamürszelbe, aztán folytatódott a gyaloglás. A kékeszöld bozóttal takart hegyek közt vörös földutak kanyarogtak; talán a viharok, az áradások, az olvadás vájták maguknak azokat a tekergő, homokos ösvényeket, ame­lyeket aztán átkelő falusiak, szekerek, nyájak nyoma szélesített úttá. Az őszi hajnalok ködbe fullasztották a lejtőket, éjszakánként dér hullott a csillagos égből, s ezüstszí­nűre változtak a szegényes háztetők. A mezők pedig egyre az őszi esőt várták, hogy újra zöldellhessenek. Egyre beljebb jutottak. A török honfoglalás kezdetén ezek az eldugott helyek jó rej­teket kínálhattak a vitézeknek, akik olyan feszülten figyeltek sátraik körül, mint a vac­kától messze elkóborolt tigris. Egyik éjjel aztán dörgéssel-villámlással megérkezett az eső. Úgy ömlött, hogy a he­gyekből lezúduló víz köveket sodort magával. Már harmadik napja esett, és ez a három nap teljesen tönkretette a kis karavánt, amely az időnyerés reményében szinte megál­lás nélkül folytatta útját. Aszim annyira megbetegedett, hogy az első útba eső faluban ott kellett maradnia: az imám házában húzta meg magát. A többiek, mivel a faluban nem volt számukra hely, elbúcsúztak tőle, és továbbmentek. Aszim nagyon beteg volt. Felszökött a láza, szemét nem bírta nyitva tartani. Szinte haldokolt a forróságtól, csontjaiban fájdalom lüktetett. A földszinten, az istálló és a konyha között volt egy fűtetlen, földes helyiség, ott leterítettek neki valami pokrócot - „Itt lefekhetsz!" -, azzal magára hagyták. Úgy vonaglott, mint egy agyonkínzott szerencsétlen macska; tarisznyáját a feje alá húzta, és összeszorított fogakkal ott ma­radt eszméletlenül. ...Vajon az elérhetetlenül távoli Isztambulban is esik most az eső? Kényelmes, fehér, hűvös ágya mióta üres már; lehet, hogy örökre üres marad? Isztematináék eresze most is csepeg, most is bepiszkolja az ingeket? Végighúzta kezét kiszáradt ajakán, amely olyan volt, mint egy bogár két sárga szár­nya. Egész múltja föltolult benne, és szivárogni kezdtek a könnyei. Valahogy meg­ütötte a fülét, hogy másnap este kezdődik a ramadán. Az isztambuli ramadánra gon­dolt. Az ünnepi sokadalom, a sokadalomban árult ásványvizek, üdítők jutottak eszébe. Minaretek közé kifeszített girlandok, kivilágított utcák, földíszített színházhomlok­zatok vonultak előtte. Este egy kis levesért rimánkodott. Miközben Aszim majd negyven fokos lázzal feküdt a szobában és Isztambul után sóvárgott, hirtelen megjelent az imám - ötvenen jócskán túl járó, alacsony termetű,

Next

/
Thumbnails
Contents