Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése

Megnyerő, dallamos orgánuma, egyszerű, törökös kifejezésmódja volt. A körben térdeplő parasztok, akik kevéssé arabos,

8 dörgedelmektől is mentes beszédjét hallgatták, igen elcsodálkoztak azon, hogy mennyire szokatlanul prédikál. Szép szavaiban, amelyeket jól értettek, valahogy nem érezték a szentbeszédek zsongító és sötét hangulatát. Szinte kóstolgatták a beszédet, mint az olyan ételt, amit először eszik az ember. Részben Aszimot, részben saját magukat hallgatták, s egy idő múlva mintha évek óta nem hallott anyai hang érintette volna meg a szívüket, valami elfogódottsággal vegyült jó érzés lett úrrá rajtuk. Aszim hamarosan olyan jó vándor hodzsa lett, hogy Oszmán elismerését is kivívta. Az Izmitbői induló komphajó ingyen vitte át őket Karamürszelbe, aztán folytatódott a gyaloglás. A kékeszöld bozóttal takart hegyek közt vörös földutak kanyarogtak; talán a viharok, az áradások, az olvadás vájták maguknak azokat a tekergő, homokos ösvényeket, amelyeket aztán átkelő falusiak, szekerek, nyájak nyoma szélesített úttá. Az őszi hajnalok ködbe fullasztották a lejtőket, éjszakánként dér hullott a csillagos égből, s ezüstszínűre változtak a szegényes háztetők. A mezők pedig egyre az őszi esőt várták, hogy újra zöldellhessenek. Egyre beljebb jutottak. A török honfoglalás kezdetén ezek az eldugott helyek jó rejteket kínálhattak a vitézeknek, akik olyan feszülten figyeltek sátraik körül, mint a vackától messze elkóborolt tigris. Egyik éjjel aztán dörgéssel-villámlással megérkezett az eső. Úgy ömlött, hogy a hegyekből lezúduló víz köveket sodort magával. Már harmadik napja esett, és ez a három nap teljesen tönkretette a kis karavánt, amely az időnyerés reményében szinte megállás nélkül folytatta útját. Aszim annyira megbetegedett, hogy az első útba eső faluban ott kellett maradnia: az imám házában húzta meg magát. A többiek, mivel a faluban nem volt számukra hely, elbúcsúztak tőle, és továbbmentek. Aszim nagyon beteg volt. Felszökött a láza, szemét nem bírta nyitva tartani. Szinte haldokolt a forróságtól, csontjaiban fájdalom lüktetett. A földszinten, az istálló és a konyha között volt egy fűtetlen, földes helyiség, ott leterítettek neki valami pokrócot - „Itt lefekhetsz!" -, azzal magára hagyták. Úgy vonaglott, mint egy agyonkínzott szerencsétlen macska; tarisznyáját a feje alá húzta, és összeszorított fogakkal ott maradt eszméletlenül. ...Vajon az elérhetetlenül távoli Isztambulban is esik most az eső? Kényelmes, fehér, hűvös ágya mióta üres már; lehet, hogy örökre üres marad? Isztematináék eresze most is csepeg, most is bepiszkolja az ingeket? Végighúzta kezét kiszáradt ajakán, amely olyan volt, mint egy bogár két sárga szárnya. Egész múltja föltolult benne, és szivárogni kezdtek a könnyei. Valahogy megütötte a fülét, hogy másnap este kezdődik a ramadán. Az isztambuli ramadánra gondolt. Az ünnepi sokadalom, a sokadalomban árult ásványvizek, üdítők jutottak eszébe. Minaretek közé kifeszített girlandok, kivilágított utcák, földíszített színházhomlokzatok vonultak előtte. Este egy kis levesért rimánkodott. Miközben Aszim majd negyven fokos lázzal feküdt a szobában és Isztambul után sóvárgott, hirtelen megjelent az imám - ötvenen jócskán túl járó, alacsony termetű,