Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése

bozontos hajú-szakállú, reszketeg kezű, rideg tekintetű, viaszsárga ember -, és ijesztő hangon megszólalt: - Ide figyelj! Ha egy kicsit jobban leszel - holnap, vagy holnapután -, eltakarodsz innen, és mész a dolgodra! A mi falunknak nem kell se hodzsa, se molla. Mindenféle jöttmentnek nálunk nincs pénz!... Ha Aszim csak a fejét is fel bírta volna emelni, akkor éjjel föltétlen öngyilkos lesz, hogy véget vessen ennek a kínszenvedésnek. Félrebeszélt, rémálmaiban azt képzelte, hogy mérget kever magának. Eszébe jutott a pisztolya, amit annak idején elajándékozott. Még három napon át gyötrődött. Ahogy azonban az idő tisztult, a láza is csökkent, megszűnt a fájdalom. Másnap végre lábra állt, elköszönt az imámtól és útnak eredt. A falu közepén egy kis tér volt. Ide nyílt két - lugassal díszített - kávézó, egy szatócsüzlet, valamint a kovácsműhely. A házak előtti lócák, zsámolyok zsúfolásig teltek üldögélő, szunyókáló emberrel. Négy-öt kutya bóbiskolt a földön, a kapirgáló tyúkok között. Itt is, ott is trágyakupac tornyosult, piszkos levében libák, kacsák tocsogtak. A falu jómódúnak és barátságosnak tűnt. Volt egy kis erdeje és egy csörgedező patakja, ami most, az esőzés után alaposan megáradt. A patakon túl hatalmas mező nyúlt el, tarkabarka színeivel festő ecsetjére kívánkozott. A békésen füstölgő kémények, a rács nélküli, hófehér függönyös ablakok hirtelen fölébresztették szegény Aszimban a vágyat: pihenni, maradni, idegyökerezni. Lassú léptekkel, jobbra-balra köszöngetve betért az egyik kávézóba, és az első kínálkozó székre leroskadt. A kölcsönös halk üdvözlés után mindenki elhallgatott. Volt, aki térdét átfonva üldögélt, míg más a falnak támasztotta fejét, s összekulcsolt keze volt a párnája. Néhányan meghúzódtak a sarokban, szemük a sűrű ásítozástól alig látszott, másokról pedig nem lehetett tudni, hogy bóbiskolnak-e, vagy éppen gondolataikba merülnek. Odakint - a tyúkok és kacsák kivételével - ugyan semmi sem mozdult, de az egész tájék frissen ragyogott az eső utáni napsütésben. Jó ideig csend volt, aztán a falu túlsó végén megszólalt a déli ezán.

9 Péntek lévén, a parasztok a mecsetbe indultak. Közben Aszimhoz odafordult egy alacsony ember - szalagszerű körszakállával egykori hivatalsegédjét juttatta eszébe -, és megkérdezte: - Te vagy az a molla, aki az imámnál feküdt? Aszim igenlően válaszolt, és mellesleg odavetette: - Miféle falu ez? - Pinarli. Hát te hova való vagy? - Isztambuli. Ott jártam ki az iskolát, de minden évben prédikáltam is. Az idén a falvakat járom. - Ismered-e Ahmed hodzsát a Szülejmánije dzsámiból? - Igen. Tanárom volt. Aszim ugyan nem mondott igazat, de fel akarta hívni magára a falusiak figyelmét. A körszakállú ismét megszólalt: - Ma az imámunk az imádság után bemegy a városba; gyere, prédikálj helyette! Elindultak a mecsetbe. Az út mentén itt is, ott is trágyahalmok, baromfiak sűrűsödtek, a tárt kapukon át istállók sötét deszkateteje és futkosó gyerekhad látszott. Egy