Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.
Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése
nagybetűs Hazafivá, alkotmányosságért lelkesülő közéleti férfiúvá vedlettek át, hogy őt bizonyára szó nélkül kidobnák. Ezt maga is nagyon jól tudta: undorodott is tőlük, akárcsak az egész handabandázó, eszét vesztett isztambuli néptől. Végül megszületett a döntés: Aszim velük mehet. A rajtalevőséget most rögtön eladja, helyette köpenyt, turbánt és gallértalan inget vásárol. Ha marad egy kis pénz, a napi eleségre kell költeni. Most, hogy a dolog eldőlt, Oszmán keményen, katonásan kezdett Aszimmal beszélni. Kijelentette: - Az út hosszú, fárasztó. Csak mész, mész... De mindenhol jól körülnézel, és azon vagy, hogy találj valami jó helyet. Én nem szólok bele. Mikor a magam helyét megtalálom, elköszönök. Nincs miért haragudnod, nekem is csak meg kell élnem... Nem igaz? Aszim egyfolytában bólogatott. Mondhattak neki bármit, mindenre csak azt hajtogatta: „jól van, jól van". Megkérdezte, mit csinálnak majd a falvakban. Elmagyarázták: vezetni kell az imádságot, olvasni kell a Koránból, meg kell tartani a prédikációt, 7 segíteni kell a parasztoknak a munkában, meg kell kedveltetnie magát az emberekkel, s főleg: nagyon jól kell kijönnie az imámmal. Még azt a helyet is meg kell fújni, ahova leül. Akkor minden rendben van, nincs miért aggódnia. Ezután egyedül hagyták szegény flótást a szobában, hogy aludjon és pihenje ki magát. Aszim, aki két héttel azelőtt még a Bristol szálló patyolat ágyában töltötte az éjszakát, most egy tarisznyát húzott a feje alá, úgy nyúlt végig a priccsen. Parázsként égő szemét behunyta, hogy kissé pihentesse. Elgondolkozott: hogyan is tudta rászánni magát erre a hosszú és furcsa vándorlásra? Honnan is vette a bátorságot, hogy a soha nem próbált koldulásra adja a fejét, csak azért, mert Isztambulban, az utolsó két hétben - maflán és szégyenlősen - koplalt? Belátta, hogy mostani helyzete rohamosan megváltoztatta egész lényét. Amint fölidézte a milliónyi idegen, ellenséges, rosszindulatú isztambuli ábrázatot, egyszeriben megértette, hogy indulásra kész földijei mellett visszavedlett az egykori, tízéves falusi gyerekké. A fővárosban eltöltött tizenöt év, a tanulás, az iskola hatása végül is gyöngének, felszínesnek bizonyult: nem tudta megakadályozni, hogy feltámadjon egykori önmaga. De ha már így történt, legalább a társaihoz fogható ügyes, élelmes vándor hodzsává kell lennie. Kissé később ismét felriadt. Most egészen közel érezte magához a főiskolát. Eszébe jutott, hogy az oklevelét a nyaralóban, az egyik fiókban hagyta. Körülnézett a sötét szobában: a sarokban egy Korán rajzolódott ki a tartópultján. Pillantása először csodálkozva, majd mindinkább elmélyülten tapadt a szent könyvre, amely ebben a nyomorúságos cellában is vigaszt ígért. Annak biztos tudatában, hogy végre már nem fog éhezni, ismét lehunyta szemét. Kartal és Gebze érintésével tizenegy napi gyaloglás után elérték Izmitet, ahol Oszmán szívósságának köszönhetően egy-egy működési engedélyt is szereztek az elöljárótól. Aszim mindeközben rendszeresen elvégezte a napi ötszöri előírt imát, anélkül, hogy akár egyetlen alkalmat is elmulasztott volna. A kis falusi mecsetekben pedig, amelyekbe időnként betértek, még arról az alkotmányos monarchiáról is tartott egyegy jó prédikációt, amely koldusbotra juttatta őt.
