Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése

nagybetűs Hazafivá, alkotmányosságért lelkesülő közéleti férfiúvá vedlettek át, hogy őt bizonyára szó nélkül kidobnák. Ezt maga is nagyon jól tudta: undorodott is tőlük, akárcsak az egész handabandázó, eszét vesztett isztambuli néptől. Végül megszületett a döntés: Aszim velük mehet. A rajtalevőséget most rögtön elad­ja, helyette köpenyt, turbánt és gallértalan inget vásárol. Ha marad egy kis pénz, a napi eleségre kell költeni. Most, hogy a dolog eldőlt, Oszmán keményen, katonásan kezdett Aszimmal beszél­ni. Kijelentette: - Az út hosszú, fárasztó. Csak mész, mész... De mindenhol jól körülnézel, és azon vagy, hogy találj valami jó helyet. Én nem szólok bele. Mikor a magam helyét megtalá­lom, elköszönök. Nincs miért haragudnod, nekem is csak meg kell élnem... Nem igaz? Aszim egyfolytában bólogatott. Mondhattak neki bármit, mindenre csak azt hajto­gatta: „jól van, jól van". Megkérdezte, mit csinálnak majd a falvakban. Elmagyarázták: vezetni kell az imádságot, olvasni kell a Koránból, meg kell tartani a prédikációt, 7 se­gíteni kell a parasztoknak a munkában, meg kell kedveltetnie magát az emberekkel, s főleg: nagyon jól kell kijönnie az imámmal. Még azt a helyet is meg kell fújni, ahova leül. Akkor minden rendben van, nincs miért aggódnia. Ezután egyedül hagyták szegény flótást a szobában, hogy aludjon és pihenje ki ma­gát. Aszim, aki két héttel azelőtt még a Bristol szálló patyolat ágyában töltötte az éj­szakát, most egy tarisznyát húzott a feje alá, úgy nyúlt végig a priccsen. Parázsként égő szemét behunyta, hogy kissé pihentesse. Elgondolkozott: hogyan is tudta rászánni magát erre a hosszú és furcsa vándorlás­ra? Honnan is vette a bátorságot, hogy a soha nem próbált koldulásra adja a fejét, csak azért, mert Isztambulban, az utolsó két hétben - maflán és szégyenlősen - koplalt? Belátta, hogy mostani helyzete rohamosan megváltoztatta egész lényét. Amint fölidézte a milliónyi idegen, ellenséges, rosszindulatú isztambuli ábrázatot, egyszeriben meg­értette, hogy indulásra kész földijei mellett visszavedlett az egykori, tízéves falusi gyerekké. A fővárosban eltöltött tizenöt év, a tanulás, az iskola hatása végül is gyön­gének, felszínesnek bizonyult: nem tudta megakadályozni, hogy feltámadjon egykori önmaga. De ha már így történt, legalább a társaihoz fogható ügyes, élelmes vándor hodzsává kell lennie. Kissé később ismét felriadt. Most egészen közel érezte magához a főiskolát. Eszébe jutott, hogy az oklevelét a nyaralóban, az egyik fiókban hagyta. Körülnézett a sötét szobában: a sarokban egy Korán rajzolódott ki a tartópultján. Pillantása először cso­dálkozva, majd mindinkább elmélyülten tapadt a szent könyvre, amely ebben a nyomo­rúságos cellában is vigaszt ígért. Annak biztos tudatában, hogy végre már nem fog éhezni, ismét lehunyta szemét. Kartal és Gebze érintésével tizenegy napi gyaloglás után elérték Izmitet, ahol Osz­mán szívósságának köszönhetően egy-egy működési engedélyt is szereztek az elöljáró­tól. Aszim mindeközben rendszeresen elvégezte a napi ötszöri előírt imát, anélkül, hogy akár egyetlen alkalmat is elmulasztott volna. A kis falusi mecsetekben pedig, amelyekbe időnként betértek, még arról az alkotmányos monarchiáról is tartott egy­egy jó prédikációt, amely koldusbotra juttatta őt.

Next

/
Thumbnails
Contents