Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése

—— a környéken az egyik szomszédban ott lakott a ruhakeményítő mester lánya, Isztematina is, akibe szerelmes volt. Mostani, nyomorúságos helyzetében egyre többször jutott eszébe Isztematina. O, milyen kacér, milyen pénzéhes lány volt! Ha most meglátná őt piszkos ingében itt a hán zugában, biztosan rá se hederítene, nemhogy az ölébe telepedne, mint egykor a vasalódeszka fedezékében. Felállt. Kinézett a folyosóra, hogy jobban szemügyre vegye környezetét. A reggeli teájukkal száguldozó perzsák, a krákogva, köpködve mászkáló szofták,

7 a pergő vakolatú falak, az ajtók hosszú sora mind azt az érzetet keltették benne, mintha csak átutazóban volna. A szobából kilépve nekidőlt a korlátnak, és az alatta nyüzsgő udvart bámulta. Egy hatalmas platánhoz, amelynek két vaskos ágáról már peregtek az őszi levelek, néhány szamár volt kikötve. Közelükben négy férfi kávézott a földön, élénk beszélgetés közben. A sarokban a borbély éppen egy koszos fickó fején járatta borotváját. Az udvar szélén álló szemeteskocsit öt-hat kutya ostromolta, köztük verebek ugrándoztak. A nyitott ajtókon át be lehetett látni a szemközti szobákba. Imádkozó, csomagjaikkal bíbelődő, kuporgó emberi alakokat lehetett kivenni. A tetőről visszaverődő napsugarak körülnyaldosták az épületet, bekukkantottak a nyitott ajtókon, megcsillantak az udvar felvert porán és a szemeteskocsi rakományán. Kívülről a menekültek szekereinek érdes nyikorgása, kutyaugatás, vitatkozó emberek lármája hallatszott be. Mit csináljon? Maradjon itt? Hiszen az lehetetlen! Földijei már két nap múlva indulnak, végigjárják a falvakat abban a reményben, hogy összekuporgatnak nyolc-tíz medzsidijét. Ezek a szofták, akik a ramadán végén minden évben eloszlanak a kisvárosokba és a falvakba, bekaszírozhatnak egy kevéske pénzt, ráadásul fizetség nélkül esznekisznak. Akad közöttük mindenféle... Az egyik prédikál a mecsetben, a másik segít az imámnak vagy a parasztoknak; ahogy a helyzet kívánja. Aki jól megállja a helyét, öszszespórolhat valamit, sőt akár le is telepedhet. Oszmán, aki közben visszatért a mecsetből, részletesen magyarázni kezdte a dolgot. Aszim behunyt szemmel gondolkozott. Maga elé képzelte ezeket a turbános embereket, akik vállukon tarisznyával, kezükben vándorbottal napokig menetelnek úttalan utakon egyik faluból a másikba, hegyen-völgyön át. Megrémült, amikor elgondolta, hányszor kell majd éheznie, fedél nélkül maradnia, netalán még ezektől a műveletlen, együgyű emberektől is el kell válnia, akiket legalább ismer. Az éhség, a kivertség miatt most olyan közel érezte magát hozzájuk, hogy máris valami ürügyet kezdett keresni, csak ne kelljen megválnia tőlük. A beszédhez azonban nem volt bátorsága, csupán annyit kérdezett: - Hát én mit csináljak? Mi lesz velem nélkületek? S amikor nem kapott választ, hozzáfűzte: - Nem mehetnénk együtt? Oszmán olyan mereven bámult a többiekre, mintha föl sem fogta volna ezt a képtelenséget. Aszim azonban nem engedte, hogy elmenjen a fülük mellett. - Nem lehet? Mit szóltok? - ismételgette. Kényszerítette a választ. Hosszas tanakodás kezdődött, eltartott tán egy óráig is. Világos volt, hogy Aszim sehova sem fordulhat: nincsen pártfogója, barátja, ismerőse. Hiszen az ismerősei olyan OQ') ihr _4USkLmmmm