Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Halit Refik Karay elbeszélése

keltve, mintha éppen haza igyekezne. Végül, mielőtt még kinyitottak volna az üzletek, kialvatlanságtól véreres szemmel, éhségtől sápadt arccal, gyűrött ruhában és piszkos gallérral, a végsőkig kétségbeesetten bement a hánba. Amikor még hivatalba járt, nem sokat törődött azzal, hogy miből is élnek ezek az emberek, akik úgy kéthavonként beugrottak hozzá segélyért; csak annyit tudott róluk, hogy folyton pénzre van szükségük. Átment az udvaron, felbaktatott a lépcsőn, és az egyik piszkos cella felé indult. A nyitott ajtó előtt Oszmán, a müezzin kuporgott felgyűrt ingujjban, és egy kis ibrikből vizet öntött meztelen karjára. Az abdesztet

6 végezte. Odabent Ahmed a tarisznyáiban kutatott valami után, a sarokban pedig, a földön egy fiatalabb, kerek képű fickó, Fejzi hajtogatta a turbánját. Előkelő földijük váratlan megjelenése mindannyiukat meglepte. Aszim jó ideig a zavarával küszködött. Ez az élet, ez a nyomorúság, amit itt megpillantott, elrémítette. Átfutott az agyán, hogy legjobb lenne szó nélkül elosonni innen, még akkor is, ha utána még betegebb, még reménytelenebb lesz, mint ahogy idejött. Józan eszére hallgatva mégis belátta, hogy mekkora szüksége van legalább egy priccsre, amin megalhat, hogy odakint még ezt sem fogja meglelni, így végül rászánta magát, és elmondta, mi történt vele. Azt a látszatot próbálta kelteni, mintha nem azért jött volna, hogy itt maradjon velük, hanem csak azért, hogy a földijeinek kiöntse a szívét, így hát a többiek azt hitték, hogy ugyanúgy, mint máskor, kisvártatva odébbáll. Amikor azonban észrevette, hogy félreértik, elvörösödött. Ismét arra gondolt, hogy elfut, elmenekül innen, ámde Oszmán, aki a legértelmesebb és a legtapasztaltabb volt három földije között, felfogta a helyzetet és megkérdezte: - Hát akkor most mit csinálsz? A kérdés kapóra jött Aszimnak: megmentette a további magyarázkodástól. - Nem tudom, mi lesz velem. Hát ide jutottam - válaszolta, majd sírással küszködve leroskadt a priccsre. Erre mindhárman melléje kuporodtak, és együgyű közhelyekkel meg imára emlékeztető érthetetlen frázisokkal vigasztalni kezdték. Sírástól eltorzult arcán hatalmas könnycseppek gördültek végig, és összekulcsolt kezére hullottak. Elcsukló hangon egyre csak ezt hajtogatta: - Mi lesz velem, mi lesz velem? Földijei zavartan toporogtak körülötte, nem is nagyon értették, miről van szó, és csak várakoztak, mint amikor azt lesi az ember, hogy egy ájult mikor tér végre magához. Talán fél óra is eltelt. Oszmán már attól félt, hogy nagyon is elkésik az esedékes imáról. - Mindjárt visszajövök - mondta, majd fölkelt és átment a szemközti mecsetbe. Ahmet meg kipenderült az utcára, hogy szőlőt és sajtot vásároljon. A szobában kettesben maradtak Fejzivel. Hány éve már annak, hogy nem kell ilyen emberekkel együtt élnie egy hán zugában, nem kell olajmécsestől, bakancstól, nyeregtáskától bűzlő odúban, penész és korom közepette kínlódnia! Nyomorának már nyolcéves korában vége szakadt, amikor Isztambulba költöztek. Utoljára akkor éjszakázott hánban, mielőtt Trabzonban hajóra szálltak. Mostanáig szépen, tisztán, gondtalanul élt. A vízparti villában külön szobája volt,