Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Sirkka Turkka versei

feleslegessé vált könnyet a zsebkendő' sarkába. Komolyan próbálkozott. De én újra meg újra visszaverekedtem a jogomat: élni zölden és élni barnán, erdőben erdő-, a földön földszinűen. A szelídhez szelíd vagyok, becsapni nem lehet. Az állatnak a szemébe nézek, s évezredek beszélnek hangtalanul. Fáradt vagyok, öreg, akár az ezer esztendő, ám soha olyan harcra kész, mint most. Szívemben toll vagy ragadozó foga. Készen a simogatásra vagy az ütésre. Habozás nélkül, gyorsan. Egyedül és most. * * * Van pulzusom, éjszakai folyó módjára lüktet. Nyugtalanul keresem a követ, hogy rögtön át is adhassam szerencsétlen önmagamnak, aki nem tudom célomat s a pillanatot sem, amikor az az idő eljön. A követ, mely puha lesz, mint a suttogás, gyöngéd minden ujjhoz. Lehet: azt a síró követ keresem, amelyik egy bánatos nő festményén látható a falon. A követ, mely úgy szívja be a kínt, hogy kiszárad a tenyér, úgy, ahogy én magam szívom be a levegőt vagy bármit, csak hogy éljek, élhessek. De ha megcsal... Ha egyszer meglelem és ha megcsal, messzire hajítom, vagy miként a folyó itt hagyok mindent, indulok, egyszerűen elsétálok. * * * A télen itt futott át a farkas a szoroson. Nem számít, beszélj vagy ne szólj semmit, a farkas mindig fölismerhető. Fura dolog: nagyobb a lámpa, mint a csónak, ezek már most júliusban szigonnyal halásznak?