Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Sirkka Turkka versei

Ne szólj semmit, viszi a hangot a víz, a tó, vitte már 2000 évvel ezelőtt is, mikor valaki beszélni próbált, végigsíelni a Genezáreti tó jegén. * * * Esik, szünet nélkül. Nincs az életnek különösebb jelentősége. Esik: a kénes eső volna már ez, vagy csak úgy sír az ég? O, mért hallgatsz így, sok-sok imától megfeketedett Madonna. Miért állítottál ilyen nehéz helyre. Ne csupán összetört napokat adjál, ne csak megrepedt éjszakákat. Adjál néma és szótlan napokat. Legalább méternyi fagyos földet. A lélek egész táját, amit egyetlen emlék tornya szúr át. Végül add meg a szomorúság egész kerek kenyerét, melyet széles, lisztes tenyér formált. És aztán hagyj aludni a kenyérhez simulva bizalommal, ahogy ernyedt kisbaba simul anyja karjára. * * * A telehold éppen a tarkód mögött van: az óra elszáll, síromnak éje rémít. Igen, rémít. Az Opera vörös plüssei között mindenki meghal, bő ruhájukban a színpadra dőlnek, amely már előkészítve, tele vérrel. A maffia működik. A homokból léptek hangja hallik, nem Cavaradossi az, aki lépdel, én vagyok a végtelen csillagos ég alatt. És Danilo, a csődör harapdálja a halott füvet, a múlt nyár rózsaleveleit, lépdelünk,