Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Sirkka Turkka versei

Ezúttal egy jelentős kortárs költőnő verseit kínálom az olvasónak Finnországból. Sirkka Turkka (1939, Helsinki) pályája 1973-ban indult, s 2004-ben a tizenkettedik verseskötetét adta ki a Tammi Kiadó. Indulásakor a természetlírikusok közé sorolták kritikusai, ám elég hamar világossá vált, hogy többről: egyfajta mitikus, metafizikus költészetről van szó. „A konkrét, hétköznapi képek a mitikus víziókkal többdimenziós egésszé fonódnak össze" - állapította meg jellemzésében 1986-ban a legnagyobb öszszegű irodalmi-kiadói díjat, a Finlandiát Turkkának odaítélő bizottság. Turkka költői világát egyszerre lengi be a szomorúság és bizonyos keménység annak ellenére, hogy esetenként a humor és az irónia sem idegen tőle. Bármennyire is gyöngéd színekkel képes fölfesteni a teremtett világ, a természet tárgyait és lényeit, az idill távol áll tőle. A szenvedés, az elmúlás a létnek azok a velejárói, amelyeket szüntelenül érzékel és regisztrál - ám a kétségbeesés vagy a szentimentalizmus legapróbb nyoma nélkül. A lét, a szenvedés és az elmúlás az ő mitológiájában nem emberközpontú. 1989-es kötetének egyik versében ezt írja: „Zsebemben árva sérült köveket / hordoztam, vállamon számos állat halálát." Egyik kritikusa találóan állapította meg róla: „a teremtett világ kicsinyeinek Szent Ferenc-szerű szerelmese, az állatok Jézusa". A verseiben újra meg újra felbukkanó állatok (elsőrendűen a lovak és kutyák) ugyan nem antropomorf lények, de szenvedésük és pusztulásuk éppúgy, mint szépségük és hűségük legalábbis egyenértékű az emberével. (Talán nem érdektelen itt megemlíteni, hogy a költőnő bölcsészkari tanulmányait megelőzően felsőfokú állattenyésztési technikumot végzett, később pedig istállómesteri képesítést is szerzett, s Lohjában, ahol ma is él, maga is tenyésztett lovakat.) „Magánmítoszaiba" gyakran beledolgozza az emberiség nagy mítoszainak elemeit, és ezekkel meg művészeti (kiváltképp zenei) asszociációival távlatot, megerősítést ad nekik, vagy esetleg a két különböző világ ironikus fénytörést kölcsönöz egymásnak. Turkka verseiből magyarul két antológiában találunk válogatást: Tengeráramok (1996), Kánon az erdőn (1999). Az itt közölt költemények lelőhelyei: Teokset 1973-1983 (1985), Tule takaisin, pikku Sheba (1986), Túlin tumman metsän lapi (1989), Min kovaa se tuuli löi (2004). -Aford. Ma megbotlottam egy gallyban, és az ösvény, az erdő folyója mohaöklével szíven ütött. Egy pillanatig csak lihegtem ott. Az állat mindig megörül, ha harapnivalót talál, miután megette is arról énekel. Állítólag ragadozómadár-szemem van s tigris-szemem: az íriszt sárga gyűrű keretezi. Éppolyan kékszemű vagyok, mint a búzavirág közvetlenül a kék ég alatt. A hóban zöld vagyok és barna, mindig földszínű. Egy nagy kéz sokszor megpróbált letörölni,