Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Fannyde Sivers írásai

tartani. Az inkarnációban minden összekapcsolódik: test és lélek, valamint Isten terve, amelyet mi nem mindig fogunk fel. Maurice Cogagnac domonkosrendi szerzetes, aki tanulmányozta a mexikói és az indiai hagyományos orvostudományt, meséli, hogy Katmanduban látott embereket, akik megvették az orvosságot a patikában, aztán elmentek a templomba, hogy isteni energiával toldják meg. Talán ez a legrealistább eljárás a betegségek elijesztésére! Az állatok részvétele a szenvedésben Testi mivoltukat tekintve az emberek és az állatok egy csoportba tartoznak. Az állatnak is kell ennie, aludnia, gyakran félelmet kiállnia és szenvedést elviselnie. Az állat nagy szerepet játszik az emberiség kulturális fejlődésében, de csak az utóbbi években ébredtek rá, hogy az állatnak is van joga élni (1. UNESCO az állatok jogainak deklarációja, 1978. okt. 15.), s hogy az egész mindenség szolidáris. Az állatnak nincs bűne, de cipeli az ember bűneinek következményeit. Szenvedése különösen azért megdöbbentő, mivel teljesen bűntelen lényt sújt. Azt, hogy ez pontosan mit jelent, nehéz elgondolni. A saját bonyodalmainkból sem tudunk mindig simán kikeveredni, hogyan bogozzuk akkor ki a különböző élőlények rejtvényeit? Az embert és az állatot ontológiai szakadék választja el egymástól, s az állat megértéséhez a Teremtő világosságára van szükség. Különben szemlélődéseink olyan - emberi szinten maradnak, amelyen mindenféle ostoba elméletet lehet kiagyalni, kezdve Descartes-tal, aki nem vette észre, hogy az állat nem „gép", hanem érző, értelmes lény a maga sajátos szellemiségével. Még egy olyan gondolkodó is, mint Jean Guitton, aki teljes erőből támogatta a párizsi vágóállatok védegyletét, olyan szokványigazságokat hangoztat, amelyeket nehéz ellenőrizni vagy általános érvényűnek tartani: „Az állat nem gondolkozik, nem fejlődik, az állat nem tudja, hogy állat." Ami pedig a szenvedését illeti, az különbözik az emberétől, mert „nincs emlékezete, nincs benne félelem, egyetlen pillanatra összpontosít". Ezzel szemben tudjuk, hogy az elefántok emlékezetben tartják azokat az embereket, akik rosszul bántak velük. A szamarak úgyszintén. A cirkuszi állatok szemében néha rémületet láthatunk, ami azt bizonyítja, hogy kínozták őket. Indiából tudjuk, hogy a kobra csak azért „táncol", mert a furulyázó zeneszerszáma emlékezteti arra a botra, amellyel sokat verték. Bár az etológusok, mint például Konrad Lorenz, az állatok lényének és viselkedésének eddig ismeretlen aspektusait fedezték fel, még sok kutatni- és megvitatnivaló marad ezen a témán. Gyakran visszagondolok egy kacsára, amely több hangot tudott használni arra, hogy kifejezze magát, sőt suttogott, ha úgy érezte, hogy valamilyen rám leselkedő veszélyre kell figyelmeztetnie. Mindaz, amit eddig a kacsákról olvastam, nem állja meg a helyét. Az állat is misztérium, s Heidegger teljesen realistának tűnik, amikor azt állítja, hogy „az állatot illetően nem lehet semmit se mondani". A Biblia hangsúlyozza az emberiség és az állatvilág szolidaritását. Itt felsejlik az a gondolat is, hogy az állatok szenvedésének is van metafizikai értelme. Áldozáskor az állat Isten elé viszi az ember baját, míg Krisztus - Isten báránya - véget nem vet ennek a barbár hagyománynak. Különösen meghökkentő példát nyújt Jónás könyve (3,1-10).