Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.
Rokon irodalmakból - Fannyde Sivers írásai
tagadják meg az összes keresztény tant; még a mélyen vallásos emberekben is bizonyos nyugtalanságot, vagy legalább zavart kelt. Isten valóban jóságos? Még Marie-Noélnek is, aki minden reggel elment az auxerre-i székesegyházba, hogy ihletet és életörömet merítsen az oltáriszentségből, s aki csodaszép verseket szentelt a Teremtőnek, neki is meg kellett birkóznia ezzel a megpróbáltatással. „Te Isten vagy, Te jó vagy... Te ez vagy... de vérem azt mondja, hogy nem!" De ha Isten valóban jó, hogyan magyarázzuk a gonosz hatalmát a világban, amelynek nem látszik határa? Hol marad a keresztények Istenének híres mindenhatósága? Vagy talán mégis tehetetlen és szánalmas, nem tud érvényt szerezni az akaratának? Tetszetős és bonyolult világot teremtett ugyan, de most már nem boldogul vele? Mivel nemzedékünk igyekszik mindent jobban megmagyarázni, mint elődei, ezért Isten alakját újjá, érdekessé gyúrják. így Paul Ricoeur, korunk egyik mértékadó francia filozófusa, aki ugyan protestáns kereszténynek tartja magát, de az az állítás, hogy Isten nem képes beleszólni a történelem folyásába, mégsem látszik zavarni. Isten egyedüli hatalma a fegyvertelen szeretet. Az a gondolat, hogy Isten beavatkozhatna a történelembe, csupán a zsarnokok álma. „Isten egyedüli hatalma abban áll, hogy szeret, és segítő szót szólhat hozzánk, ha szenvedünk. A mi nehézségünk az, hogy meghalljuke." Isten nem akarja a szenvedést, de nem tudja megakadályozni. „Napjainkban vállalnia kell az embernek azt a magánosságot, ami korunk fontos tényezője. Isten és a társadalom, amelyben élünk, nem mondja már meg, hogy mit kell tennünk, vagy mit nem. Hiszem, hogy örülnünk kell ennek a fejlődésnek...", mivel ez felnőtté, önállóvá tesz bennünket. Az a keresztény, aki azt hirdeti, hogy Isten nem mindenható, ezzel megtagadja a hagyományait és a hitvallást. „Credo in unum Deum, patrem omnipotentem..." Ha ebből valamit is elveszünk, összeomlik az egész rendszer. Mire vezet az az elvont szeretet, amelyből nem származik semmi konkrétum? Nem lenne világosabb Nietzschével, Sartre-ral és a kortárs istentagadókkal együtt kijelenteni, hogy az Isten halott? Mindenesetre már Aquinói Tamás megjegyezte, hogy a gonosz létezése a legnyomósabb érv mindazok között, amelyek megingatják az Istenbe vetett hitet. - Ha kimondjuk azt a szót, „Isten", valami végtelen jóra gondolunk. Következésképpen ha Isten létezne, nem lenne többé gonosz. A világban azonban megtaláljuk a gonoszt, tehát nincs Isten. A teológusok megpróbálták a gonosz létezését a jó hiányával magyarázni. Ez az álláspont közeledik Platón meggyőződéséhez, hogy a világ még nem fejlődött ki véglegesen, s a gonosz ott leselkedik elkerülhetetlenül minden körül, ami a halandósággal kapcsolatos. így hát a gonosz és következményei nem mások, mint valami hiányzó vagy még el nem ért teljességnek halvány árnyékai. Bergson helyesbíti ezt a magyarázatot: „A filozófus (vagy tudós) tetszetősnek tarthatja az effajta spekulációt dolgozószobája magányában; mit gondolna azonban, ha látna egy anyát, akinek végig kell néznie gyermeke halálát? Nem, a szenvedés borzalmas valóság, és az optimizmus, amely a priori »kevésbé jó«-ként határozza meg a gonoszt - akkor is, ha olyanná degradálja, mint amilyen a valóságban -, elviselhetetlennek tűnik."
