Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Fannyde Sivers írásai

rossz fizikai állapotban volt, hogy senki se tudja megmagyarázni, hogyan volt képes olyan sokat dolgozni; s ráadásul 67 éves koráig kitartott, ami a 16. században rendkívül magas kornak számított. Ez a párját ritkító nő valójában állandóan beteg volt. Egy burgosi orvos, aki megvizsgálta, azt állapította meg, hogy olyan, mint egy „betegségarzenál". Minden testrésze fájt, ráadásul mindennap. Teréz maga is leírja elesett állapotát: fejfájás, ájulások, görcsök, láz, szívzavarok, neuralgia, nátha, emésztési nehézségek, s időnként bénulás is. Életmódja csodálkozásba ejthet bennünket. Nagyon keveset aludt és evett. Éjjeli két vagy három órakor feküdt le, s az első hajnali mise kezdetére, a többi kolostori nővérhez hasonlóan, már talpon volt. Ebédtájt megevett egy tojást vagy egy kis halat, egy szardíniát vagy zöldséglevest, délután egy kis szelet olívaolajban sütött kenyeret éhsége csillapítására, este pedig gyümölcsöt, amelyet gyakran nem vett be a gyomra. A spanyolok hagyományos boritala helyett vizet ivott. A jelenkori orvostudomány megpróbálta kideríteni Teréz betegségeinek tüneteit. A felsorolásban megtaláljuk az izomgörcsöket, a tüdőbajt, a hisztériát stb. A mai orvosok meg vannak győződve, hogy malária is gyötörte, amelyet a 16. században még nem tudtak gyógyítani. Ráadásul nyavalyatörésben és májbetegségekben is szenvedett. Hogyan lehetséges ilyen körülmények között dolgozni és olyan sokáig élni? Az egészben az a legmeglepőbb, hogy minden nyavalyája ellenére Teréz megőrizte lelki egyensúlyát, a boldog ember képmását, aki szeretett dalolni, táncolni. Nyilvánvaló, hogy lelkileg és testileg fölötte állt élete minden nehézségének. Ha belegondolunk Teréz élettörténetébe, arra a meggyőződésre jutunk, hogy a szenvedés befogadóbbá teheti az embert a metafizikai tudás számára, megnyithatja neki a Valóság rejtett síkjait, olyan dolgokat idézhet fel, amelyeket az egészséges test nem érzékel. A másik ilyen meglepő példa a híres Padre Pio Pietrocináé, az olasz kapucinusé, akit egyesek a 20. század legnagyobb szentjének tartanak. Padre Pión, azaz Pio atyán már fiatalon kiütöttek Krisztus sebei, az ún. stigmák, amelyek állandóan fájtak és véreztek. A képeken bekötött kézzel látjuk a papot, amelynek kötésén néha átszivárog a vér. Padre Pio olvasott az emberek gondolataiban, látta múltjukat és jövőjüket. Felismerte a fiatal Karol Wojtylában a jövendő pápát, II. János Pált. Ismert róla néhány különös diszlokációs eset. Több helyen is meg tudott jelenni egyidejűleg. Az amerikaiak két pilóta meghökkentő második világháborús kalandjáról mesélnek, akik Pietrocina szülőhelyét mentek bombázni. A felhőkből előbukkant a kapucinus alakja, s a propellerek elé tette a kezét. A megrémült katonák nyomban visszatértek támaszpontjukra. Olaszországban nagy port vert fel Cadorna tábornok esete, aki vétkesnek érezte magát egy katonai egység megsemmisüléséért, s elhatározta, hogy főbe lövi magát. Ekkor megjelent neki Padre Pio, s megakadályozta ennek a végzetes gesztusnak a véghezvitelében. Mindennapi életünk kötve van az idő és a tér határaihoz. Valószínű, hogy az ősi normális kontextusban az embernek sokkal nagyobb cselekvési szabadsága volt, s ez néha a mi elrontott világunkban is megnyilvánulhat. Sok szentről tudott, hogy elhivatottságukat és emberfeletti képességeiket fizikai