Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Corpus evangelicorum - PINTÉR GÁBOR: Status causae Vadosfalvensis
gálati fogságban tartották. Velük szemben kínvallatást (tortura) is alkalmazhattak, de gyakran kínvallatás nélküli kihallgatásra (benignum examen) került sor. Mária Terézia tiltotta a tortúrát, ám az alsóbb bíróságok gyakorlatában még a 19. században is alkalmazták. A tanúbizonyításra két uralkodó elv volt. Az egyik az unus testis nullus testis [ = egy tanú nem tanú], a másik, hogy két jó hírű, elfogulatlan nemes személy egybehangzó vallomása elegendő. A gyakorlatban, főleg ha nem nemes személyek a tanúk, igyekeztek minél többet felsorakoztatni. Ha a vizsgálat a gyanút megerősítette, akkor a megyei törvényszék, a sedria (sedes judiciariá) határozott a perbefogásról. A vádat a tiszti főügyész (procurator fiscalis) képviselte, aki beadta a bírósághoz a vádlevelet a vádlott ellen. Ezt követte az idézés, a perfelvétel, az alaki kifogások, illetve a vád és a védelem írásbeli replikái. A bizonyítás a vádló feladata volt. A vádlott ügyvéd útján is védekezhetett. A replikák befejezése után a bíróság az ítéletet a felek személyes meghallgatása nélkül, az iratok alapján hozta meg. A nyilvános ítélethirdetésen a nemesnek személyesen meg kellett jelennie, az előzetes letartóztatásban lévőket megbilincselve vezették elő. Az úgynevezett nyilvános bűncselekmények (criminales casus), mint pl. gyilkosság, erőszakoskodás esetében gyakran halálos ítélet született. A szentségtörés (sacrilegium) többek között a templomok meggyalázását, kirablását, megszentelt tárgyak eltulajdonítását jelentette, büntetése szintén halál. A 1563 óta Magyarországon is törvénybe iktatott bűncselekmény az istenkáromlás (blasphemia) m , melynek büntetése első ízben nyilvános megvesszőzés, másodszor botozás, harmadik esetben halál. Az esetleg több száz botütést egyszerre nem lehetett kiállni, ezért részletekben, több héten keresztül, általában vasárnap kapta meg az elítélt. Nemeseket és szabad királyi városok polgárait nem sújthatták testfenyítő büntetéssel. Jogerős halálos ítélet esetén az elítéltet a siralomházba vitték át, s harmadnapon végezték ki. Gyakran alkalmazták a pellengérre állítást, mint megszégyenítő becsületbüntetést, amikor az elítéltet oszlophoz kötözve vagy kalodába zárva a templom kapuja elé vagy a piactérre állították. A mellékbüntetések között előfordult a közhivatal elvesztése; nemesek esetében a nemesség elvesztése. A vagyonelkobzást (confiscatio bonorum) általában mellékbüntetésként szabták ki, súlyos esetekben a fejvesztéshez kapcsolva. Hatalmaskodás esetében vagylagos büntetésként szerepelt: fej- vagy jószágvesztés. Főbüntetésként ritkán alkalmazták. Néha kegyelemből megváltható volt a vagyon becsértékének megfelelő pénzbüntetéssel. Meghatározott tartamú szabadságvesztés a magyar gyakorlatban III. Károlytól jelenik meg, eredetileg a vérfertőzés büntetéseként. Mivel Magyarországon „igazi" börtön csak 1773-ban létesült, a szabadságvesztés a 18. század közepétől legtöbbször közmunkában (folyamszabályozás, mocsárlecsapolás stb.) eltöltendő rabságra szólt. Börtönbüntetés esetében az időtartam kimondásán túl azt is megszabta az ítélet, hogy a büntetést vasban vagy vas nélkül, valamilyen súlyosbítással (pl. heti két nap kenyéren és vízen kiállandó böjt) kell-e végrehajtani. A feljelentési kötelezettség elmulasztását pénzbírsággal büntették. Nemes személyek perorvoslattal élhettek: magasabb fórumokhoz fellebbezhettek,
