Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Figyelő - DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG: Rendszeres szentháromságtan a modern ateizmus kontextusában (Walter Kasper: Jézus Krisztus istene)

ber titkára adott válasz, kritikai párbeszédet kell folytatni azzal a kortárs ateizmussal, amely a lét értelmét megpróbálja megfogalmazni. Kasper röviden bemutatja az ateizmussal szembenéző modern teológiai kísérleteket is, melyeket szerinte mind apória terhel: a mai hittudománynak nem áll rendelkezésére nyelv, filozófiai fogalomkészlet az Istenről való beszédhez. A hitnek, és így a teológiának ezért új módon kell megvizsgálnia saját előfeltételeit és lehetőségének alapját. A szerző erre tesz kísérletet az első rész utolsó két fejezetében, ahol a természetes teológiáról mint a hit megértésének előfeltételeire irányuló reflexióról beszél, a hagyományon végigvonuló történetét is felvázolja (itt elemzi a teodíceából ismert Isten-érveket), végül a kinyilatkoztatás fogalmát tisztázza. A második rész, A Jézus Krisztus Istenéről szóló üzenet, az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyével foglalkozik. Az Atyáról szóló fejezet bemutatja az O- és Újszövetség idevonatkozó tanítását, valamint a teológia- és dogmatörténeti fejleményeket. A kontextusra tekintettel Kasper mindhárom fejezet elején kitér a kortárs szellemi környezetre: az Atya esetében röviden bemutatja az apaképet övező modern problematikát, és a feminista teológiát is érinti. Ebbe a fejezetbe dolgozza bele Kasper mindazt, ami korábban a De Deo uno traktátus részét képezte: elsősorban az isteni lényegről szóló tanítás szintézisét egyfelől Szent Tamás nyomán (Isten az ipsum esse subsistens, maga a szubzisztáló, önmagától fennálló lét, aki a valóság eredete és alapja), másfelől a szabadság jegyében álló újkori filozófia horizontján. A Jézus Krisztusról szóló rész is párbeszédben akar maradni a modern ateizmussal, különösen is azzal a formájával, amely Isten létét a világban tapasztalható szenvedés miatt vonja kétségbe. Kasper azt akarja megmutatni, hogy a rossz és a szenvedés horizontján feltett istenkérdésre csak a kereszt teológiája adhat választ. A Krisztusról szóló rész általában azt foglalja össze, amit a korábbi krisztológiai mű, a Jézus a Krisztus, tartalmazott. Jézus igehirdetéséből indul ki, és feltárja a legkorábbi, ún. közvetett krisztológiát: bár Jézus nem nevezte magát Isten Fiának, szavaiból és tetteiből (hatalommal lép föl, követésére hív, Istent atyjának szólítja) nyilvánvaló lesz a cím által kifejezett igény. Kasper ezután végigtanulmányozza az újszövetségi krisztológiákat, majd pedig azt a folyamatot követi nyomon, amelynek során az egyház - a különböző eretnek tanításokra adott válaszul - egyre pontosabban határozza meg Jézus Krisztus istenfiúságát. Végül a szerző számot vet a kortárs teológiát élénken foglalkoztató témával: miként szenvedhet a változhatatlan, a szenvedéstől mentes Isten? Elszakadva a patrisztikus szenvedésmentesség-gondolattól, Kasper megmutatja: ha Isten képes az önkiüresítésre, a szenvedésre, akkor ez szeretetének és szabadságának megnyilvánulása: „mivel Isten a szeretet teljhatalma, úgyszólván megengedheti magának a szeretet erőtlenségét; belebocsátkozhat a szenvedésbe és a halálba, de ez nem jelenti azt, hogy elmerül benne." (207) Isten önkiüresítése nem hiányból, hanem szeretetének túláradásából fakad. S ha ő ilyennek mutatkozik, ez egyben azt jelenti, hogy Isten öröktől fogva önmagát közlő szeretet (a rahneri axióma értelmében). íme, az újabb kiindulópont az immanens Szentháromság megértéséhez. Egyben pedig itt válaszol Kasper annak az ateizmusnak, amely a világban tapasztalt szenvedés miatt vonja kétségbe Isten létét: ha maga Isten szenved, akkor a szenvedést nem lehet felhozni Isten-