Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Figyelő - DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG: Rendszeres szentháromságtan a modern ateizmus kontextusában (Walter Kasper: Jézus Krisztus istene)

nel szemben, mert a szeretet szabadságával vállalt isteni szenvedés legyőzi a kívülről, csapásként érkező, sorsszerű szenvedést. A Szentlélekről szóló rész határozottan változtatni akar azon, a keleti egyházak által is kifogásolt tényen, hogy az iskolás teológia és egyházi tudat elfelejtkezett a Szentlélekről. A Lélek személyének tárgyalása nagyon gazdag és igen éleslátó. Különösen a Fí/ioque-kérdés bemutatásában csodálhatjuk meg Kasper jártasságát a nyugati és keleti teológiai hagyományban, valamint azt a képességét, hogy mennyire elfogulatlanul tud rámutatni mindkét teológiai hagyomány gyenge pontjaira. Mint tudjuk, a keleti és nyugati szentháromságtan eltérő fejlődése azt eredményezte, hogy a nyugati egyház a nicea-konstantinápolyi hitvallásnak a Szentlélek származására vonatkozó mondatát a Filioque (és a Fiútól) formulával egészítette ki. Kasper azonban nem arra törekszik, hogy a két hagyományt mindenáron közös nevezőre hozza: úgy véli, nem annyira a közös megfogalmazást kell keresni, hanem inkább kölcsönösen el kell ismerni a másik fél teológiai hagyományának legitimitását (nyugati részről egyébként ez már megtörtént). „És meggyőződésünk szerint ez a sokféleségben megnyilvánuló egység megfelelőbb ökumenikus célkitűzés, mint a hitvallás tömbszerű egysége" (232). A Szentlélek teológiájának biblikus és teológiatörténeti bemutatása után Kasper a Lelket mint Isten önmagán túlra lépésének lehetőségét és megvalósulását írja le: a Szentlélekben Isten öröktől fogva „adományozható". A könyv utolsó része rendszeres szentháromságtan: Kasper kimutatja, hogy a szentháromsági hitvallás az Újszövetség tartalmának alapszerkezete és alapmeghatározottsága, de azt is nyomon követi, hogy a kinyilatkoztatás eseményének szentháromsági értelmezése hogyan található meg az újszövetségi hagyományokban (a szinoptikus evangéliumokban ilyen a Jézus keresztségéről szóló rész). A továbbiakban a szerző kifejti, hogy az egyház az apostoli kor után is mindig tudatában volt a kegyelmi valóság szentháromságos alapszerkezetének. E tudatosság két legfontosabb közege a keresztségi hitvallás és az eukarisztia volt: szentháromságos szerkezetük kezdettől fogva kimutatható. Tehát a legősibb szentháromságtan nem unatkozó teológusok spekulációjából, hanem az egyháznak a liturgiára és a doxológiára vonatkozó reflexiójából született. A dogmatörténeti fejlemények bemutatásából az a következtetés fakad, hogy a mai teológiai gondolkodásnak újra az élő hitbe és a keresztény praxisba kellene ágyaznia a szentháromsági hitvallást, melynek a szótériológiai jelentőségéről az ókori egyház az ariánus vitában mindvégig meg volt győződve. A könyv, illetve a harmadik rész utolsó fejezete valódi összegzés, amely - Aquinói Szent Tamás alapján - leírja a klasszikus szentháromságtan alapfogalmait. A hagyományostól eltérően, de a rahneri axiómának megfelelően, Kasper itt nem a lét, hanem a megismerés rendjéből indul ki: ezért kell a Fiú és a Lélek küldésének fogalmával kezdenie, hiszen a Fiú és a Lélek időbeli küldését megtapasztalva juthatunk csak el az Istenen belüli eredések (processio) tisztázásához. A legnehezebb kétségkívül a szentháromságtan személy-fogalmának értelmezése. Kasper világosan fölteszi a kortárs teológia kérdését: felhasználható-e még a személyfogalom az Istenen belüli különbség jelölésére? Hiszen az újkorban a személyfogalom komoly változáson ment át: az ontológiai helyett a pszichológiai szemlélet lett uralkodóvá, a személy meghatározó jegye napja-