Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Figyelő - DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG: Rendszeres szentháromságtan a modern ateizmus kontextusában (Walter Kasper: Jézus Krisztus istene)

egy lépés annak belátása, hogy erre az ésszel felfoghatatlan Szentháromságra valójában nincs szükség. Nem feledkezhetünk meg a kanti kritikáról sem, mely szerint nincs jelentősége, hogy Istenben három vagy akár tíz személy van, mert ebből a különbségből semmilyen új szabály nem következik a gyakorlati viselkedés számára. Kasper egészen más utat követ: úgy ítéli meg, hogy a Szentháromság az üdvtörténet belső lehetőségi feltétele, ezért a szentháromságtant az egész teológia összegzéseként akarja bemutatni. Úgy véli, hogy a szentháromságtannak a dogmatika elején kellene helyet foglalnia, de nem azért, hogy mielőbb letudjuk: „a szentháromságtannak egy olyan témát kellene taglalnia, amely azután, egy fúga kiteljesedéséhez hasonlóan, számos variációban felmerül". (324) Kasper felhasználja, de értelmezi is Kari Rahnernek, a 20. századi katolikus teológia egyik legnagyobb alakjának híres axiómáját: „Az üdvtörténeti Szentháromság az immanens Szentháromság és fordítva." (284) Azaz, az egy és hármas Isten az ő örök, belső, immanens életében olyan, amilyennek az üdvösségtörténetben nyilvánítja ki önmagát. Az a mód, ahogy a Szentháromság az üdvösségtörténetben kinyilatkoztatja önmagát, egyben azt is tükrözi, hogy milyen a Szentháromság önmagában: csak a krisztusi kinyilatkoztatásból kiindulva van értelme a háromságos Istenről beszélni. Ez a rahneri gondolat Kasper számára is döntő fontosságú. Más teológusokhoz hasonlóan azonban ő is felhívja a figyelmet az axióma megfordításában rejlő tévedésre („Az immanens Szentháromság az üdvtörténeti Szentháromság"): azaz hogy Isten csak az üdvtörténelem által lenne Szentháromsággá. (Ez például Piet Schoonenberg katolikus teológus nézete). A hasonló félreértések elkerülése érdekében Kasper a következőképpen fogalmazza át az alap-axiómát: „Az üdvtörténeti közlésben a Szentháromságon belül megvalósuló önközlés új módon van jelen a világban." (287) A szigorúan üdvtörténeti kiindulás azt jelenti, hogy többé nem lehet általánosságban beszélni Isten lényegéről, s csak azután térni rá az egyes személyekre. A keleti teológiához hasonlóan rögtön az Atyából, a Szentháromság eredetéből és forrásából kell kiindulni, hiszen Istenről beszélve mindig az Atyáról beszélünk, aki Fiában nyilatkoztatta ki magát. Ezért a De Deo uno traktátus sajátos szempontjait (az isteni lényegről szóló tanítást) az Istenről, a mindenható Atyáról szóló fejezetben fejti ki. A könyv három részre tagolódik: az első rész, A mai Istenkérdés, egyben a modern ateizmus részletes feltérképezése. Kasper két alaptípust különböztet meg: időben korábbi a természet autonómiájára hivatkozó ateizmus, mely a teológia és a születőben lévő természettudományok konfliktusa nyomán bontakozott ki. A másik az emberi szubjektum autonómiájára hivatkozó ateizmus, amely szerint az emberi méltóság és szabadság nem egyeztethető össze egy mindenható Istennel, és amely a nihilizmus felé mutat. Bár a könyv a létező szocializmus idején íródott, Kasper mégis élesen látta, hogy valójában az Isten halálát hirdető gondolkodás a kereszténység fő ellenfele, veszélyesebb még a marxista ateizmusnál is, mivel Istennek, az emberi világ végső alapjának és céljának a titkával együtt az ember titka is semmivé foszlik. Kasper tehát igen komolyan veszi a szekularizáció nyomán létrejött szellemi környezetet: az Istenről szóló beszéd nála nem indulhat ki egy magától értetődő istenhit alapján állva egyszerűen a kinyilatkoztatásból vagy Isten létének bizonyításából. Mivel Isten titka az em-