Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció
nem létezik Arany életművében, ha találunk is egy-két ide kapcsolható verset. Ennek a kiteljesedett vallási-metafizikai lírának talán csak a töredékei fedezhetők fel költészetében - Weöres mintha valóban „helyette" írta volna... Mi fűzi össze egésszé a sorozatot a „szimfonikus tételrend" külsődleges eszközén túl? Erre a kérdésre keresve a választ mindenekelőtt a szöveg lírai alanyát keressük. Ki beszél ezekben a versekben? A kérdés úgy is föltehető, hogy van-e egyáltalán meghatározható „lírai hőse" a ciklusnak, s ha van, az hogyan ragadható meg? Weörest életében sok bírálat érte költészetének állítólagos „személytelensége" miatt, a 60-70-es évek kritikájának egy része - ideologikus megfontolásból - közösségellenesnek bélyegzett, és „üres virtuozitással" vádolta meg a költőt. (Egyik bírálója megbélyegzően „ornamentális líraiságnak" minősítette Weöres költői magatartását.) A mai befogadás viszont mintha éppen ezt a vélt személytelenséget, „szövegközpontúságot" ünnepelné benne. Valóban nem nehéz ezt a költészetet korai posztmodern nyelvi művészetként értelmezni, amelyben a líra „alanya" és „tárgya" egyaránt elrejtőzik vagy felszámolódik. Holott az összefüggésükben olvasott versek éppúgy, mint a költő nyilatkozatai, arról tanúskodnak, hogy a lírai személyiség feloldása, szerepekbe, maszkokba rejtése éppen annak magasabb szinten történő újraalkotását szolgálja. („A személyiséghatárok elmozdítása... azért nem jár együtt az individualitás megbomlásával, mert ez a költészet ... éppen a személyiséghatárok felnyitásában látja a létezés univerzumával való egybeolvadás lehetőségét. [...] Nem a dekonstruált énből újraalkotott 'személytelen' személyiség elve, hanem az én klasszikus-modern egységébe vetett hit egyetemes újrafogalmazása lesz nála meghatározó..." - állapítja meg Kulcsár Szabó Ernő.) Ki beszél tehát a Negyedik szimfóniában? Egyértelmű választ adni nehéz. Megidéző és megidézett viszonya a négy részben négyféle, de mind a négy beszédmód mögött a 20. századi költő áll. Végeredményben tehát nem igazi szerepversekről van szó, hanem közvetlen lírai megszólalásról - egy másik költő „nyelvén". Az első - epiko-lírai - tételben a megidézett költőt „szemléljük": megelevenedik előttünk alkotói álma. A „vén bajnok" megnevezés itt magára Aranyra utal: Weöres olyan mitikus személyiségként jeleníti meg, akinek „álombeli" alkotó ereje a Mindenséggel rokon: a látomásos megjelenítésben maga az alvó ember-alak is föloldódik a természetben. („... már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány, / beléje-karolva hétszínü szivárvány") Az alkotás mint álom és mint puszta szó ugyanakkor a költészet hiábavalóságára is utal. („... és palota épül a tiszta beszédből...") Az a paradoxon jelenik meg itt, hogy a művészi teremtés, bár a mélyebb, igazabb valóság megtestesülésének hihetjük, a „reális" világban mégis haszontalannak, ezért valótlannak tűnhet föl. Olyan kérdés ez, amely Arany és Weöres számára egyaránt alapvető volt, s talán minden alkotó művész számára az. A második rész az alkotó személy és az alkotás folyamata után a megalkotott kész művet - Aranynak a közhit szerint legjellemzőbb műfaját, a balladát - idézi föl: a teremtő médium után magát a „teremtményt". A ballada „objektív", tárgy jellegű képződmény, amelyben előtérbe kerül a mesterség virtuozitása, míg az alkotó személy „elbújik" mögötte. (Mint a Babits által emlegetett „hideg szonettekben"...) Kettős rejtőzködés történik itt: egyrészt az eredeti Arany-balladák „objektív-lírai karaktere"
