Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció

révén, másrészt ahogyan Weöres a már-már tiszta stílusutánzásban felölti a költó'-előd maszkját. Azonban e látszólag teljes feloldódást a tárgyban a versnek a ciklus szerkezetében elfoglalt helye indokolja: a személyiséget megmutató első részt ellenpontozva itt az alkotónak el kell tűnnie a műalkotás mögött. Ugyanakkor e vers a maga tökélyével és helyenként talányos „balladai homályával" egy olyan alkotói veszélyre is figyelmeztet, amely Aranyt is, Weörest is fenyegette: a virtuóz hermetizmusra. Ezért elmondhatjuk, hogy éppen ebben a részben, ahol az elsődleges lírai alany látszólag semmilyen szerepet nem kap, voltaképpen műhelyvallomást fogalmaz meg a költő, közvetett eszközökkel. A harmadik rész a szerepvers típusához áll közel. Monodráma-szerű monológjában a „persona" Arany szellemében a mesterséggel, művészettel kapcsolatos humoros-ironikus alkotói szkepszist szólaltatja meg egyes szám első személyben. A stílusimitáció éppen olyan tökéletes, mint a második rész balladájánál, de nem köthető egyetlen műfajhoz vagy verstípushoz, inkább az egész Arany-életművet végigkísérő magatartás és hangnem ismerhető föl benne. A beszédhelyzet - t.i. a senkihez szóló szónoklat s a „szent magány" mint ironikusan lefokozott ódai címzett - ebben a formában Weöres leleménye. Ugyanakkor az előképeket meglehetős biztonsággal azonosítani lehet: azok a versek, amelyekben Arany keserűen és játékosan elmélkedik a költészet mibenlétéről. Leginkább egy olyan mű juthat eszünkbe, amelynek stílusa itt kevésbé jelenik meg, annál inkább a szellemisége: a Bolond Istók első éneke. Ennek bevezetője az „éneklés" hiábavalóságát tematizálja - azzal a gesztussal, hogy a költemény tárgya sokáig meghatározatlan marad, s mikor az elbeszélő végre rátalál a megénekelendő hősre, Bolond Istókra, ez mintha véletlenszerűen történne. A költészet öncélú és súlytalan időtöltésnek bizonyul, amihez csak ironikusan lehet viszonyulni: A „derék" aki végül a költemény hőse lesz, formálisan egy hasonlatból lép elő. Ez azt jelenti, hogy a költői tárgy a mű nyelvi létéhez képest másodlagos. Ez a tapasztalat fogalmazódik meg a Weöres-versben is, Arany stílusában: Hanem dologra. Kit s mit akarék Megénekelni csak? Tudj' a manó, Hiszen nem is gondoltam arra még; Pedig, könyörgök, azt előre jó Megtudni mégis: ki az a derék S mi rajta megénekelni való... ... mert én ugyan felteszem, hogy a tisztelt és kopott szóknak éden-állapot, ha görögnek fel-alá s hasmánt, mint a vízfolyás, nyűg nekül...