Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció

Pedig alighanem sokkal többről - s főként másról! - lehet itt szó, mint tiszteletteljes vagy itt-ott ironikus stílusgyakorlatról. E vers alapján, s Weöres végtelen gazdagságú stílusművészetének ismeretében biztosak lehetünk benne, hogy képes lett volna tökéletes Arany-utánzatokat, amolyan ossziáni hamisítványokat írni, megalkotva a mester „hiányzó" verseit. Ám a Negyedik szimfónia nem ilyen: lépten-nyomon olyan fordulatokkal él, amelyek Aranynál elképzelhetetlenek, s az igazi bravúr éppen az, hogy ezek a stílusidegen elemek milyen észrevétlenül simulnak bele az utánzott költői nyelvbe. Az igazán jó imitáció mindig a hasonló és az eltérő, az „ugyanolyan, de mégis más" feszültségével játszik. Vajon miféle kihívást jelenthetett Weöres számára Arany költészete, s miért éppen ez a „szellemidézése" eredményezett remekművet? (A föntebb említett hasonló jellegű Ady- és Petőfi-utánírások korántsem ennyire meggyőzőek.) A különös nehézség, amely talán éppen a nagy teljesítmény ösztönzője volt, paradox módon éppen az lehetett, hogy Arany sok tekintetben hasonló alkatú költő, mint Weöres: a műfaj- és hangnemváltozatok sokoldalú mestere, „próteuszi természet", még ha egészen más módon is, mint huszadik századi kollégája. Barta János írja róla (igaz, elsősorban epikája kapcsán, de az egész életmű is jellemezhető e szavakkal): „...lehetőségeiben szinte zsúfoltan gazdag természet ő, aki a maga emberi egyéniségének és költői alkatának sokféleségét éli ki ezekben a szemlélet- és világképbeli lehetőségekben (...) Sorra hasonítja őket magához; beléjük ömleszti energiáit." Fontos különbség ugyanakkor a két költő között - s ez a tárgyalt mű jellegét döntő módon meghatározó tényező -, hogy Weöres többnyire képes volt létrehozni az Egészet (akár az egyes műveket, akár az életmű teljességét nézzük), művei ritkán torzók, nem jellemzi a töredékesség. Nem ismerte - vagy nem úgy ismerte - Arany gyötrődését, kudarcélményét, a „bevégzetlen élet, bevégzetlen munka" kínját. Mégis, eme alkati különbség, sőt ellentét dacára tükörként használja Arany örökségét, azért hasonul hozzá, hogy önmagát lássa benne; mondhatni, azért ír „aranyul", hogy még „weöresebbül" szólhasson. Az imitáció itt nem egy jellegzetes hangnem, beszédmód fölidézését jelenti, hanem egyszerre négyét. E négy műfaj- és stíluskarakter elrendezése a címnek megfelelően valóban a négytételes szimfónia tételrendjére emlékeztet (talán, ha ragaszkodunk a zenei analógiához, annyi formabontással, hogy itt a nyitó tétel „lassú", a második pedig „gyors".) Az első darab az Arany-nagyepika hangján, a Buda halála choriambusos tizenketteseivel szólal meg, ugyanakkor formájában sok szállal kötődik Arany gondolati lírájához is, mindenekelőtt az Álom-való című vershez. A második rész első látásra tökéletes balladaimitáció. (Tamás Attila szerint: „... akár a régi iskoláskönyveknek a 'ballada' címszavához is odaillenék az egész illusztrációul".) Ám itt is megfigyelhetjük azokat az apró elmozdításokat, amelyekkel Weöres távolítja a szöveget az eredeti Aranyballadáktól. A harmadik tétel (a szimfónia „scherzója") a szatirikus-önironikus Arany költői önreflexióit idézi. Itt nem lehet egyetlen művet vagy műfajcsoportot mintaként megnevezni; az előképeket a Vbjtma-versektől kezdve az Akadémiai papírszeleteken keresztül a Bolond Istókig kereshetjük. Az utolsó darab a legtalányosabb: ez a verstípus ugyanis