Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció

XX. századból. Kaotikusnak látja ezt az évszázadot Babits 1909-ben és József Attila 1937-ben - a „cintányérral mulató szittyák" és a „gőggel fortyogó kása" századának... A két versben közös, hogy a széthullás, a hanyatlás feletti győzelmet az alkotó-építkező személyiségtől reméli. Arany egyrész megtestesíti a klasszikus teljességet, másrészt olyan alkotóként mutatkozik meg, aki osztozik velünk gyötrelmeinkben. Győzni tud, és ezzel példát mutat - ezért őrzi meg mindkét vers a hagyományos ódai értékviszonyt: a megszólító fölnéz a megszólítottra, s a hódolat, a fohász, a profán imádság gesztusával fordul hozzá. Weöres Sándor életművében több hommage-verset is találunk. Ezek - például a Hálaáldozat vagy a Géniuszok - a költő eszmevilágát és írói magatartását alakító nagy művészek és gondolkodók előtti tisztelgések: vagy úgy, hogy közvetlen „pedagógiai" mozzanat kap helyet a versben (például „Babits tanított ízére a dalnak"), vagy a portréalkotás révén: így a Géniuszok kettős arcképében Fülep Lajos és Kodály Zoltán a weöresi világlátás és értékrend kétféle, egymást kiegészítő magatartásmintája. (Fülep A borús, Kodály A nyájas.) A versbe idézett személyiségek vitathatatlan értékek megtestesítői, akiket követni kell, s akikre áhítattal néz fel a költő (néha már-már eltúlozva a hódolatot: „Bár a homokban lábnyomuk lehetnék"). E művek tehát hagyományos hódoló költemények, amelyekben a mester áll szemben a tanítvánnyal. Némileg különbözik ezektől, mégis sajátos hommage-nak tekinthető az imitációs verstípus, amelyben valamelyik költő előd hangján szólal meg Weöres. E verseknek általában már a címe jelzi az utánzó jelleget, például Ady szelleme mondja, Petőfi hangja; s az alkotói szándék inkább a szerepjátszás, a különféle hangnemek kipróbálásának a vágya, s csak kevésbé a tiszteletadás. Az imitált költők drámai monológokban szólalnak meg, mitikus szereplőkként; megszólalásuk egy-egy jellegzetes archetipikus magatartás- és sorsmodell fölmutatása. (Ady például a vátesz típusáét: „Holtan is élve hirdetem még : / Ujjat se mozdíts, mert hiába, / De másodszor is meghalok én / És holmi új, szent Bibliába / Ássák el kihűlt igéimet.") Az Aranyt megidéző nagy vers, a Negyedik szimfónia egyik típusba sem tartozik. Nem kultikus hommage (bár eredeti címe Hódolat Arany Jánosnak), és nem pusztán a költő stílusát imitáló mitikus monológ. A nagy előd itt nem „vagyonos atyaként" vagy „hunyt mesterként" - természetesen nem is ledöntendő halványként - van megidézve, hanem mint olyan szellem, akivel a költő egyenrangú párbeszédet folytat, sőt a legmélyebb hódolat ellenére, vagy talán éppen annak igazi szellemében kiegészíti, továbbírja, saját költészetével szembesíti művészetét. A négyrészes ciklus a stílusidézés eszközével hódol Arany szellemének: az ő hangján, jellegzetes műfajait és vershelyzeteit utánozva szólal meg. Az imitáció első pillantásra olyan tökéletesnek tűnik, hogy félre is vezetheti az olvasót: azt hihetjük, hogy a mű lényege nem más, mint játékos irodalmi „hamisítás", puszta stílusgyakorlat. Van olyan fölkészült méltatója is Weöresnek, aki így véli: Tamás Attila kismonográfiájában „utánírási bravúrnak" ítéli a verset, s úgy gondolja, hogy a költő indítéka a nosztalgia volt „egy ugyancsak túlérzékeny, de ... a kapott világkép támaszát elfogadni tudó nagy művész alakja iránt".