Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 11 (2005) 1-2. sz.
Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Hommage és imitáció
jellemző, az természetesen Babitsnak is sajátja: a személyes érzelmeket inkább elrejtő, klasszicizáló, míves modernség. Fontos, hogy az itt megjelenő apa-gyermek kép (amely megrendítően előlegezi József Attila majdani apa- és anya-motívumait: „... s mint gyermek hogyha idegenbe szidják / édesapjához panaszkodni tér meg...") nem a tekintélyes, hatalmas atyát, hanem a vigasztaló gondviselőt láttatja a „hunyt mester"ben. A vers mindemellett elsősorban egy költészeteszmény megfogalmazása. A kötetben párdarabként követi a Szonetteket, a fiatal Babits egyik fontos ars petica-versét (amelyben így jellemzi saját költészetét: „...ez nem költészet; de aranyművesség! / s bár nem őszinte, nem komédiás."). A versforma itt is szonett, Babits tehát nem imitálja Arany nyelvét és verselését; a zárt, szigorú forma áttételesen mégis utal a mester kifejezésmódjára. A szonett ugyanakkor a századelő nyugatos modernségének és magának Babitsnak az emblémája: jelzi, hogy saját törekvéseinek szellemében fogadja be és értelmezi a 19. század magyar irodalmi hagyományát. József Attila Arany című versében jóval erősebben érvényesül a formai imitáció szándéka, ugyanakkor a Babits-szonettel ellentétben itt nem irodalmi ars poetica fogalmazódik meg, sokkal inkább egy erkölcsi magatartás-eszmény amely a megidézett forma méltóságteljességében is kifejeződik. Milyen értelemben beszélhetünk itt imitációról? József Attila sem igyekszik következetesen Arany stílusában megszólalni (ahogyan ez gyakori az hommage-versekben; újabb költészetünkből Weöres Sándor később elemzendő ciklusa, a Negyedik szimfónia mellett Rákos Sándor versét, az Arany ünnepént említhetjük) - mégis határozottan fölismerhető az Arany János-i hangütés az időmértékkel ellenpontozott párosrímű sorokban, bár az Aranyra legjellemzőbb felező tizenkettes helyett itt 6/5 osztatú tizenegyesek állnak. A természeti képek hangulata és a lírai vers epizáló karaktere is szuggesztív módon idézik föl Arany költői világát. (Rögtön az első sorokban: „Lombozott a por még, ám elült a zaj, / elfúlt a homokban a sziklamoraj" -hogy aztán, persze, egy jellegzetes József Attila-i képpel folytatódjék: „Köt a karcsú füst is, e szelid virág...") Az imitáció azt jelzi, hogy a megidéző költőben erősebb az azonosulás szándéka, mint az önmagához hasonításé, az értelmezésé. A Babits-szonett a rokonságot emelte ki a költő és példaképe között - József Attila a távolságot, a különbözőséget hangsúlyozza. Ez a távolság az emberi minőség értékkülönbségére vonatkozik, s megfogalmazása bűnvallomás jellegű. Az apába vetett bizalom, amely a Babits-versnek is fontos eleme volt, itt a bűntudat szorongásával kapcsolódik össze, a tékozló fiú példabeszédére utalva. („Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!) Babits gondoskodó édesapát említ szonettjében, József Attila gazdag atyát, sőt Atyát! Ám ha ez az apafigura félelmetes hatást kelt, az nem saját zordságának a következménye (a vers „epikus" részében gondokban érlelődő, szelíd alkotó alakja rajzolódik ki), hanem a vers alanyának önvádló szorongásáé. Mégsem a személyes bűntudat itt a meghatározó, hiszen a nyelvtani forma többes számú: a költő nemcsak saját nevében beszél. De milyen közösségre utalhat? Valószínűleg saját korszakára, nemzedékére. S ez a mozzanat, hogy a zűrzavaros, széthulló jelenkor szembesül a fájdalmas múltban szenvedve is alkotó rendet teremtő géniusszal, összeköti Babits és József Attila verseit, noha nem ugyanahhoz a költőnemzedékhez tartoztak. A Babits-szonett alcíme: Egy megzavart verselő a
