Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Klasszikusokról - HÁRS ERNŐ: A reformáció lovagja

Almom az ősök régi vára volt, mely körül szintén kolomp hangja szólt. Szülőházamat húsz esztendeje hagytam el, könnyű tarisznyát vive. Elkészült már a munka legjava, s felcseng megint a kolompok szava. A dallam, a bölcsőmet ringató, sorsom lezárva, ismét hallható. S mikor vendéglátója, aki pap és orvos egy személyben, arra inti, hogy e világtól elzárt szigeten csak túlerőltetett szervezetének pihentetése legyen a gondja, ingerülten fogalmazza meg a választ: A bölcs tanácsért köszönet neked! Látom, halálosan vagyok beteg. Hogy? Ne kiáltsam a világba ki, ha csal a pápa: Gaz a Római. Hogy? Ha az igazság bont lobogót, szigetemen fel nem ujjonghatok? Hogy? Ha csatázik egy német sereg, puskaporgőzt nem lélegezhetek? Hogy? Ha Sickingen önvérébe fúl, sebe nem fájna nekem is vadul? Csodálatos, mit előír szavad! Ne éljek, hogy élnem legyen szabad! A múlt könyve A nagybeteg száműzött tudatában egymásután elevenednek meg mozgalmas életének emlékezetes fordulatai. Eszébe jut a fuldai apátsági iskolában aratott első irodalmi siker, amikor mint a társaival versengő kisdiák ezt a szellemes köriratot találta ki a napóra számára: Ultima latét. Mindenre felel / a számlap, csak végóránk rejti el. A túláradó életerejének kitombolási lehetőséget kereső felnőtt diák ismétlődő szórakozása lett, hogy a lezüllött, megromlott szerzetesség iránti megvetését hasonló gondolkozású társainak kíséretében a kolostorcellák feldúlásával és a halálra rémült