Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - BUZÁSI ENIKŐ: A 17. századi magyar főúri ravatalképek

mutatják, míg a polgári megrendelésre festettek félalakosak. A ravatalkép a magyarországi portréfestészetben jellemzően 17. századi jelenség, annak ellenére, hogy a hagyomány továbbéléseként elenyésző számban a 18. századból is maradtak fenn emlékei. A festett ravatalkép 17. századi példái Észak-Magyarországon Árva, Trencsén, Bars, Szepes, Nyitra, Zólyom vármegyéből, Nyugat-Magyarországon főúri udvarokból (Esterházy és Batthyány család) és Sopronból származnak. A képtípus legkorábbi példáit és magyarországi elterjedését az 1600-as évek első évtizedeiben azokhoz a még későreneszánsz udvari szellemet és kultúrát őrző északmagyarországi főúri udvarokhoz kapcsolhatjuk, amelyek a kései humanizmusnak és a magyar nyelvű protestáns teológiai irodalomnak is központjai voltak. A század első felében készült ravatalképek legtöbbje a vidék két legtekintélyesebb főúri családjának, az egymással rokon Thurzó és Illésházy családnak a tagjait ábrázolja, illetve - egy kivételével - olyan nemeseket, akik közvetlen hivatali vagy baráti kapcsolatban álltak e két családdal. Valamennyien evangélikusok voltak, a rangban és vagyonban legjelentősebb közülük, Thurzó György nádor pedig egyenesen a vallás ortodox, wittenbergi ágának legelszántabb magyarországi képviselője volt. A politikai és társadalmi élet olyan jelentős személyiségeiről van tehát szó, akik műveltségük és politikai nézeteik révén valamennyien a keresztény újsztoicizmus befolyása alatt álltak. Ez a filozófiai irányzat, amely a nyugati protestáns országokban az 1580-as évek folyamán jelentős szellemi tényezővé vált, különösen erős politikai színezettel terjedt el Közép-Európában, így például Lengyelország mellett a területileg széttagolt, politikai és vallási szempontból megosztott Magyarországon is. A leideni egyetem professzora, Justus Lipsius, a római sztoikusok (Epiktetos, Seneca) tanításait a kereszténység tanaival összeegyeztetve dolgozta ki a neosztoicizmus ideológiáját, amelyet legjelentősebb, Magyarországon is hamar ismertté vált munkáiban, a De Constantia (1584), valamint a Politicorum... libri sex (1589) című kötetekben, illetve széles körű levelezésében összegzett. írásaiban keresztény etikának megfelelő gyakorlati életfilozófiát és politikai magatartást tanácsol. Politica című műve - amely voltaképp egy „fejedelmi tükör" -, válságos körülmények között is a béke megőrzésére, politikai kompromisszumokra, a humanizmus eszméinek továbbvitelére ösztönöz. E nézetek hatása erősen érvényesült az egykorú magyar politikai gyakorlatban, különösen a század első évtizedében egymást követő két nádor, Illésházy István és Thurzó György működésében. Az egyénnek szóló és a mindennapi életre vonatkozó tanácsait a De Constantia című művében összegzi Justus Lipsius. Eszerint nehéz időkben egyedül a belső állhatatosság és függetlenség biztosít emberi méltóságot, ad morális erőt a külvilággal szemben. A sztoikus tanok keresztényi értelmezésének lehetőségét keresve a Fátum és a Gondviselés kapcsolatáról elmélkedik, s végkövetkeztetésül a megváltoztathatatlan sorsba való belenyugvást tanácsolja. Lipsius tanításai - ahogy magyarországi követőinek hozzá írt leveleiből kiderül - olyan szellemi és erkölcsi energiát közvetítettek, amely tényleges „életenergiát" jelentett az 1600 körüli évek politikai és egzisztenciális bizonytalanságai közepette. (Ennek kiváltója a töröktől való folyamatos fenyegetettség, a tizenötéves háború, a Bocskai-felkelés, majd a harmincéves háború okozta megpróbáltatás, valamint a protestáns vallás erőszakos visszaszorítása volt,