Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - BUZÁSI ENIKŐ: A 17. századi magyar főúri ravatalképek

BOZÁSI ENIKŐ * A 17. SZÁZADI MAGYAR FŐÚRI RAVATALKÉPEK illetve azok a koholt perek és birtokelkobzások, amelyekkel az uralkodó néhány protestáns hiten lévő főnemes hatalmát próbálta megnyirbálni.) Lipsius elvont politikai eszméi főleg az evangélikus nemesség körében találtak elismerő visszhangra. Teljességgel azok fogadták be, akiknek számára a protestáns vallás gyakorlása nemcsak a hitélet megnyilvánulását jelentette, hanem egyúttal a szellemi lét, a humanizmus jegyében való tevékenység záloga is volt. Amit követői a holland filozófus tanításából magukévá tettek, az elsősorban a hazai humanista kultúra átmentésére, továbbvitelére, illetve - a humanizmus szellemében - az ország ügyeinek felvállalására való intés volt. Mindez a vera nobilitasva, azaz a tudomány által szerzett és a vitézi tettekben gyakorolt igazi nemességre törekvést jelentette számukra. Míg Nyugat-Európa kulturális központjaiban, s főként Hollandiában a keresztény sztoicizmus filozófiai irányzatként terjedt el, magyarországi megjelenésekor hatása elsősorban irodalmi alkotásokban érvényesült. így elsősorban a Lipsiusszal rendszeres levelezésben álló Rimay János költő munkáiban, aki baráti kapcsolatban volt a Thurzó és Illésházy családokkal, s emellett kiterjedt kapcsolatrendszerével, közéleti, írói tevékenységével szoros szállal fűzte össze a századelő magas kultúrájú főnemesi udvarait. Ugyancsak az újsztoikus morál hatja át a magyar nyelven írt első rendszeres erkölcstant, az ugyané körhöz tartozó Szepsy Csombor Márton 1623-ban megjelent Udvari Scholájít is. írója egy teljes fejezetben foglalkozik a halál kérdésével, s eközben voltaképp az élet értelmét vizsgálja. Nézete szerint az élet célja a hírnév öregbítése, amit az emlékezet fenntartásával - a könyv vagy a névre szóló írás segít elő. Végső következtetése mégis az, hogy legfőképp a halál által lesz a hírnév igazán maradandóvá. A neosztoikus gondolkodással szoros összefüggésben ez idő tájt kapott különös időszerűséget egy középkori eredetű irodalmi műfaj is, az ars moriendi. Sorra jelentek meg magyar fordításban a Luther és Melanchthon köréből kikerült 16. századi német ars moríendi-irodalom legfontosabb darabjai, részben azoknak az evangélikus főnemeseknek a támogatásával, illetve munkájaként, akik a keresztény sztoicizmus tanításától is érintve voltak. E „manuale"-k, azaz „kézben viselő könyvek" a halálra való felkészülést segítették. Intésükkel, hogy „miképp kell ez világból boldogul kimúlni", elsősorban azt fogalmazták meg, hogy miképpen kell élni. Mert csak a jól, nemes cselekedetekkel leélt' keresztényi életet követi boldog halál. Egy ilyen „manuale"-t, Joachim Beust wittenbergi tanár Enchiridion de Arte bene beateque moriendi című művét fordította magyarra és adta ki Illésházy Gáspár, Thurzó György veje és az ugyancsak Lipsius követőjeként számon tartott Illésházy István nádor unokaöccse, aki munkáját gyermekeinek, köztük a szintén ravatalképen megörökített Illésházy Gábornak ajánlotta. A megváltozhatatlan sorsba való belenyugvást ajánló keresztény sztoikus művek, valamint az élettől való megválást, a halál elfogadását megkönnyítő „manuale"-k - amelyek egyaránt a későreneszánsz-manierista irodalom körébe sorolhatók -, a 17. század eleji evangélikus megrendelésre készült ravatalképek szellemi rokonai. Az elmondottakkal szoros eszmei összefüggést mutató ravatalképek tehát voltaképp festett példázatok a keresztényi élettel kiérdemelt jó halálról, mint az üdvösséghez vezető útról, a hátramaradottak lelki épülésére. Készíttetésüknek ez a motivációja elsősorban azokban az alkotásokban érhető tetten, amelyek ezt a tartalmi jellemzőt