Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

vágyakozás közvetett megjelenítésére alkalmasak. A filmművészet is képes megmutatni, a modernitás képzőművészetéhez (s tegyük hozzá: irodalmához és színházművészetéhez) hasonlóan, a lét mélyebb értelmének megtalálásáért folytatott emberi küzdelmet, s be tudja mutatni a létének metafizikai értelmét elveszítő ember szenvedését. Mindez komoly, nagy művészet lehetőségét biztosítja a mozgókép világában. A művészi (vagy ahogyan néha nevezzük, a „szerzői") film azonban a filmgyártás egészén belül inkább kivételes, nem jellemző fejlemény. A mozgókép történetének csak egy viszonylag rövid időszakában virágzott, s e virágkornak ma már vége. Tegyük hozzá, hogy még ebben a korszakban is (nagyjából az 1940-es és az 1980-as évek között) a szórakoztató és propagandisztikus mozi uralkodott. A mozgókép adottságai, és főként az a gazdasági-kereskedelmi közeg, amelyben a filmeket gyártják és forgalmazzák, sokkal inkább kedvez a „köz-mozi" különféle ötletes változatainak, mint bármiféle, a humanista modernitás hagyományát folytató vizuális művészetnek. A bibliai történetek filmre vitelének lehetőségeit is ebben az összefüggésben kell látnunk. Nagyjából háromféle lehetősége van a filmes bibliaadaptációnak: a „mozgó képeskönyv", a „mozi" és a szerzői film. Az első típus tulajdonképpen nem több, mint a bibliaórák képes segédanyaga; célja csupán az, hogy illusztrálja, „láthatóvá tegye" a Szentírás szövegét. A „mozi" a szórakoztatóipar terméke: e filmek esetében tulajdonképpen véletlenszerű, hogy a feldolgozott történetet éppen a Bibliából veszik az alkotók, számukra a fordulatos cselekmény és az érdekes hősök fontosak, no meg az, hogy a Biblia ismertsége jól eladhatóvá teszi a filmet. (A feldolgozás ettől persze még a maga módján érdekes és színvonalas is lehet.) A szerzői vagy művészfilm alkotója a kételyek és kérdések megfogalmazásával közelít a szent történetekhez (említettük, hogy Pasolinit és Scorsese-t is Jézus emberi drámája érdekelte a maga evangéliumadaptációjában) - de az eddig elkészült művek mintha azt mutatnák, hogy a bibliai történetek, főként az evangéliumok, ellenállnak az efféle értelmezéseknek. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az Evangélium lényege éppen a bizonyságtétel; így nem lehet hitelesen közelíteni hozzá a kétely szemszögéből. Ha a művész ezzel próbálkozik, kétszeresen elvéti a célt, hiszen sem saját létélményét, sem a szent történet lényegét nem lesz képes kellő erővel és hitelesen kifejezni. A kételkedő és kereső ember vallási élményének művészi feldolgozása éppen ezért a nem bibliai témájú művek esetében sokkal meggyőzőbb: Pasolini korai filmjei, például A csóró, a Mamma Roma vagy A túró című rövidfilm (melynek hőse egy bibliafilm forgatásán statisztáló szegényember, aki a bal lator szerepét „alakítva" a kereszten hal meg) sokkal megrendítőbben beszélnek a kereszténység nagy alapkérdéseiről, a szeretetről és a szenvedésről, mint a Máté evangéliuma (amely ennek ellenére a valaha készült legszebb bibliafilmek egyike). Nem véletlen, hogy Ingmar Bergman és Andrej Tarkovszkij, a spirituális filmművészet két talán legnagyobb alkotója soha nem rendezett bibliai tárgyú filmet. Talán éppen azért, mert tudták: a „képpé varázsolt idő" - ahogyan a filmművészet lényegét Tarkovszkij meghatározta - nem mutathatja meg az Istenember lényegét; nem válhat ikonná a szó teológiai és művészi értelmében. Mel Gibson saját filmforgalmazó cégének az „ICON" elnevezést adta. Ez a névválasztás jól érzékelteti, hogy az amerikai művész mennyire nem érzékeli a Szent ábrázó-