Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

gek bővülésével soha nem látott mennyiségű és igen sokféle képpel találkozunk mindennapjainkban, s a társadalmi kommunikációban ez a képáradat egyre nagyobb szerepet játszik (apró mindennapi példaként említsük meg a lógók és piktogramok tömegét, amelyekkel nap mint nap dolgunk van), az élő kultúra fő kifejezőeszköze a kép. Míg a nyugati kultúra korábbi története során - állítják - a fogalmi gondolkodásra épülő szóbeli és írásbeli kommunikáció volt az uralkodó, addig korunkban a fogalminyelvi kifejezőeszközök mellé fölzárkózott (sokak szerint fölébük kerekedett) a „képek nyelve". Ez a vitatható, bár a mindennapi tapasztalatokkal részben alátámasztható vélekedés kiegészül azzal a jóval problematikusabb állítással, hogy a jelenkor „vizuális átlagkultúrája" a korábbi korszakokénál magasabb színvonalú. Föltehetjük a kérdést: mi a mértéke bármely kultúra „átlagszínvonalának"? Afelől aligha lehet kétségünk, hogy a nyelvi kifejezés színvonala a 20-21. század fordulóján jóval alacsonyabb, mint akár néhány évtizeddel korábban. Ha a mindennapok szókincsét és mondatfűzését megfigyeljük, vagy számba vesszük azokat a nehézségeket, amelyekkel ma egy átlagember megküzd, ha egy önéletrajzot kell megfogalmaznia, meggyőződhetünk erről. De valóban ellensúlyozza-e ezt a romlást a képi kultúra állítólagos virágzása? A kép tömeggyártását és tömeges terjesztését még akkor sem biztos, hogy joggal nevezhetjük igazi vizuális kultúrának, ha a képfogyasztás mellett egyre többen képkészítők is, a könnyen kezelhető fényképezőgépek, videokamerák és számítógépek segítségével. A sok és gyorsan terjeszthető kép használata aligha eredményezi az értő látás kifejlődését - sokkal inkább elősegíti a képi manipulációra való fogékonyságot, aktív képhasználat esetén pedig a vizuális nyelv ilyen használatát. Mivel a posztmodern vizualitás legfontosabb s szemléletünket leginkább befolyásoló műfaja a reklám, ennek bevallott és magától értetődő célja pedig a közönség befolyásolása, a sokat emlegetett fejlődés a vizualitás területén csak a képi manipuláció technikájára igaz. Dolgozatom elején arra emlékeztettem, hogy tartalom és kifejezési forma nem választható el egymástól. Az eddig elmondottak alapján igen valószínű, hogy hitélmény, szakrális üzenet a technikai-kereskedelmi vizualitás nyelvén nem közvetíthető, hiszen ennek manipulatív eszközei ellenállnak minden komoly tartalomnak, vagy eltorzítják azt. Bizonyára vitatható ez az állítás, és nem gondolom, hogy ne lennének kivételek. A legsúlyosabb ellenérveket a filmművészet területéről hozhatjuk, hiszen itt a klasszikus képzőművészet, színház és irodalom nagy alkotásaival összemérhető remekművek születtek, s ezek közül nem egy éppen a Szentség kifejezésének lehetőségét keresi. Ám ezek a nagy alkotások inkább kivételt jelentenek a posztmodern vizuális kultúrában, s lényegük szerint inkább kapcsolódnak a humanista modernitás művészi hagyományához, mint saját koruk képi nyelvéhez. A legnagyobb filmművészek mind gondolatilag, mind formanyelvükben a múlt nagy kultúrájához kötődnek: annak eleven kérdéseit gondolják tovább, s annak képi hagyományaira építve alakítják ki egyéni látásmódjukat. A metafizikai élmény kifejezése a filmművészet közegében hasonló nehézséget jelent, mint a humanista modernitás festőművészetében. Ahogyan nem volt lehetséges szakrális képet alkotni a természetelvű ábrázolás festői eszközeivel, ugyanúgy lehetetlen mozgóképen megjeleníteni a Szentet. De a nagy filmrendezők is megtalálták azokat az áttételes kifejezésformákat, amelyek a metafizikai tapasztalat vagy