Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

ideológiai, sőt sokszor politikai alapon oszlottak meg, s nem annyira esztétikai megfontolások szerint. Igaz, egy bibliai témájú alkotás vitájában talán helyénvaló, hogy ne a művészet szempontjai legyenek az elsődlegesek. Mégis, a mű értékét végső soron az határozza meg, hogy alkotója megtalálta-e az üzenetét kifejező formai eszközöket hiszen lehetnek valakinek mégoly szép gondolatai és szilárd hite, ha ehhez nem találja meg az illő nyelvet, meggyőződésének hirdetőjeként is kudarcot vall. Ezért érdemes A passióról elgondolkozni a kifejezőeszközök értékelésével is. Noha a fűmet nem tartom remekműnek, még csak jelentős alkotásnak sem, a rendezői szándék (s nem csak a témaválasztás) alkalmat ad néhány fontos kérdés végiggondolására a szakrális ábrázolás nehézségeivel kapcsolatban. Mel Gibson, a színész-rendező jellegzetes képviselője a világ filmforgalmazását uraló amerikai mozgóképiparnak (nevezzük ezt, pontatlanul, hollywoodi filmkészítésnek). A passió előtt számos, a maga nemében jól megcsinált, világsikert aratott akciófilm és vígjáték főszerepét játszotta. Az efféle szerepek közül látszólag kivételként emelkedik ki Hamlet-alakítása Franco Zeffirelli filmjében, olyan nagyszerű partnerek oldalán, mint Glenn Close és Ian Holm. Gibson fiatalabb éveiben sokat játszott színpadon, s klasszikus alakításokban is sikereket aratott, többek között Shakespeare-szerepekben. Zeffirelli nem az akcióhőst, hanem a képzett színészt hívta meg a nagy szerepre. Mint oly sok tehetséges hollywoodi színész esetében, Gibsonnal is az történt, hogy a nagyobb anyagi sikert (s korunkban talán erkölcsi elismerést is) jelentő tömegfilmezés háttérbe szorította a művészileg igényesebb színházi munkát, elmélyültebb szerepekre pedig a moziiparban ritkán adódott lehetőség. Saját rendezései A passió előtt (Az arcnélküli ember című dráma és A rettenthetetlen című történelmi kalandfilm) felemás képet mutatnak: egyszerre érződik rajtuk a művész vágya a komolyabb emberábrázolásra és az ügyes mesterember sikercsináló képessége. A passióban láthatólag nemcsak a hitvallás igénye, hanem határozott művészi ambíció is mozgatta Gibsont. Nem akart szokványos tömegfilmet rendezni „a nagy témából": a színészválasztás (az, hogy jórészt a hollywoodi filmiparban ismeretlen, ám kiváló tehetségű, európai színészeket szerződtetett a főbb szerepekre) s a képi kifejezés bizonyos elemei azt mutatják, hogy a globalizált filmipar sztárja ezúttal szokatlan igényességgel próbált dolgozni. A végeredmény azonban felemás lett: mind méltatói, mind bírálói éppen A passió tömegfilmekre jellemző hatáskeltő elemeit emelték ki. A sztárrendező nem tudta átlépni saját árnyékát, még rendhagyó ötletei is - mint az arámi és a latin nyelv használata vagy a Caravaggio festészetére utaló képi megoldások - inkább csak a tömegmozi eszköztárának frissítését szolgálták, s nem váltak művészi formateremtő eszközökké. Nem is válhattak, hiszen Gibsonnak nincsen saját „víziója" Jézusról és evangéliumáról: számára adott egyfelől mélyen megélt tradicionális hite (az amerikai-ausztrál művész sokgyermekes ír eredetű ókatolikus családban nevelkedett, és saját családjában is ezt az erkölcsi és vallási hagyományt viszi tovább), másfelől profi módon elsajátította az amerikai tömegfilm eszköztárát, s legmélyebb személyes élményeit is csak ezen a nyelven tudja kifejezni. Mindez kiegészül valami határozatlan nosztalgiával a „magasabb" művészet iránt. Valójában tehát akaratlanul is az álomgyári