Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

naturalizmusnak az a naivitása határozza meg szemléletét, amely egész korábbi pályáját jellemezte. A passió-filmet üdvözlő egyházi közvélemény nagyobb része nemhogy problematikusnak nem érezte Gibson ábrázolásmódját, de egyenesen úgy vélte, hogy az akciófilmekhez szokott közönség számára befogadhatóbb az evangélium üzenete is, ha a számukra ismerős képi eszközökkel jelenítik meg. (Ugyanazzal a logikával érveltek, mint a keresztény show-műsorok vagy a slágerzene fordulatait használó egyházi éneklés védelmében: „Isten szavának a mi világunk nyelvén kell megszólalnia".) Ha vitatható is ez az elgondolás, nem lehet türelmetlenül és fölényesen elutasítani. Elvégre - mondhatják az így érvelők - az európai kultúrában mindig is az adott korszakra jellemző stílusban ábrázolták a szent történetet. Miért ne fejeződhetne ki a keresztények eleven, közös hite a korszakra legjellemzőbb módon, a tömegfilm eszközeivel? Szabad-e a talán amúgy is halódó „magaskultúra" finnyás ízlésével elutasítani ezt a lehetőséget? E véleményt azonban komolyan megkérdőjelezi az a könnyen belátható tény, hogy a művészi alkotás (sőt, bármely közlés) „formai" elemei nem függetleníthetők a „tartalomtól". Az idézőjelek arra utalnak, hogy ez a szétválasztás csak gondolati elvonatkoztatásban lehetséges, konkrét esetekben mindig adott „nyelven" megfogalmazott, megformált tartalommal találkozunk. Ez nem jelenti azt, hogy az adott üzenet csak egyféle nyelven szólalhat meg, de azt igen, hogy a kifejezőeszközök befolyásolják a jelentést. S el kell gondolkodnunk azon, hogy lehetséges-e áthidalni azt a hatalmas távolságot, amely az evangéliumi üzenet és az akciófilmek jelrendszere között van. Igaz, hogy a keresztény hitélmény művészi kifejezésének eszközei az évszázadok során sokat változtak, s hogy különböző korszakok különböző stílusokban, saját formanyelvükön jelenítették meg a Szentírás történeteit, alakjait és tanítását. A változatosság azonban nem föltétlenül jelenti a különböző formanyelvek egyenértékűségét: joggal hihetjük, hogy a szent tartalom kifejezésére vannak alkalmasabb és kevésbé alkalmas kifejezőeszközök. Érdemes visszatekinteni néhány példa segítségével a szakrális ábrázolás európai történetére, hiszen az evangéliumok filmes feldolgozásának problémája ennek a történetnek egyik fejezete. Középkori és barokk példákból kiindulva: Rubljov és Duccio, illetve Rembrandt és Caravaggio bibliai tárgyú képei nem egyszerűen a szent történet illusztrációi, hanem a hitélmény és a stílus találkozásából születő önálló minőségek. Rubljov és Duccio művei olyan szakrális ábrázolások, amelyek eleven liturgikus hagyományba illeszkednek, s az alkotók egyéni zsenialitása a tradíció által meghatározott, kanonizált kifejezőeszközök variálásában nyilvánul meg. Ez a formanyelv - amelyet, nem egészen pontosan, nevezzünk ikonstílusnak - eleve arra szolgált, hogy az egyház hittapasztalatát a kinyilatkoztatáshoz hűen jelenítse meg. A középkor évszázadai során komoly vita folyt arról, hogy a Szent megjelenítése, képi ábrázolása a hit szabályai szerint lehetséges és megengedhető-e. A létrejövő keresztény képkultúra végül vélhetően önmagát igazolta, hiszen ezek a képek ma is áhítatot keltenek a kicsit is fogékony nézőben. Vizuális imádságoknak tekinthetjük ezeket a műveket, amelyekben úgy kapcsolódik össze az egyéni és a közös áhítat, mint a zsoltárokban és a himnuszokban.