Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - RAKOVSZKY ISTVÁN: Kép és szentség

RAKOVSZKY ISTVÁN Kép és szentség A szakrális ábrázolásról Mel Gibson passiófilmje ürügyén Az idei év egyik legnagyobb mozisikere, egyben talán legtöbb vitát kiváltó bemutatója Mel Gibson filmje, A passió volt. A bibliai tárgyú filmek általában akkor keltenek indulatokat, ha túllépnek a puszta illusztrációs szándékon, és valamilyen határozott - olykor a hívőket megbotránkoztató - szubjektív-profán értelmezést adnak a szent történetnek, így volt ez Pier Paolo Pasolini Máté evangéliuma (1964) és Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése (1988) című filmje esetében is. Mindkét mű kiváltotta a keresztény egyházak tiltakozását, előbbi elsősorban a katolikus hierarchia, utóbbi több történelmi egyház egyszerű hívei részéről is. Mindkét rendező Jézus-képe eltért a közös hitvalláson alapuló egyházi felfogástól: Pasolini a társadalmi forradalmárt akarta megmutatni a Megváltó alakjában, Scorsese pedig az esendő, kételyeknek és kísértéseknek kitett embert. A Gibson-film „botránya" azonban fordított előjelű: inkább a keresztény egyházakkal szemben álló, kívülálló körök háborodtak fel (sajátos módon sokszor teológiai és bibliatudományi érveket hangoztatva a film ellen), az egyházakon belül pedig a -jobb híján nevezzük így - „liberális belső ellenzék" hangoztatta fenntartásait. A szélesebb egyházi közvélemény és a hivatalos egyházi kritika ugyanakkor elismerte, olykor rajongva dicsérte a filmet. Sokan egyenesen új hitbeli ébredés ösztönzőjeként méltatták a hollywoodi színész-rendező művét. Mi osztotta meg a nézőket és a kritikusokat? Vajon A passió is olyan alkotó módon közelítette meg Jézus alakját és az evangélium üzenetét, mint az említett korábbi feldolgozások, vagy éppen ellenkezőleg: a siker az egyik oldalon, az elutasítás a másikon éppen az ábrázolásmód jámbor konzervativizmusával magyarázható? Sem az egyik, sem a másik esetről nincs szó. Mel Gibson filmje nem próbálkozik az evangélium szubjektív-szerzői értelmezésével, de azt sem állíthatjuk, hogy olyan alázatos, illusztratív munka lenne, mint például a Lukács-evangélium képeskönyvszerű amerikai feldolgozása, vagy Franco Zeffirelli (jóval színvonalasabb, dramaturgiájában és környezetrajzában kiváló) televíziós vállalkozása, A názáreti Jézus. Gibson élete fő művének szánta ezt a munkáját, és hangoztatta, hogy nem egyszerű filmes feladatnak tekinti a szenvedéstörténet megfilmesítését, hanem hitvallásnak. A keresztény közvélemény (felekezeti hovatartozástól függetlenül) éppen ezt az őszintének ítélt hitvalló magatartást értékelte a vállalkozásban, no meg persze azt is, hogy egy világhírű filmcsillag állt ki munkájával az evangéliumi értékek mellett. Az ellentábor számára ugyanakkor provokációnak hatottak a rendező kijelentései, s a vitában szinte mindent elkövettek, hogy Gibson erkölcsi és vallási hitelét megingassák. így a vélemények sokkal inkább eszmei-