Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám

rázta, és a síitákat notórius hazudozóknak próbálta bemutatni. Mindenesetre a taqíjja később sok félreértésre adott alkalmat, éppúgy, mint Európában a jezsuitáknak tulajdonított „a cél szentesíti az,eszközt" elve. Dzsa'far korának teológusai szintén kifejtik, sőt, további gondolatokkal bővítik az imamátus tanát. A Mohamed - az utolsó próféta - utáni világperiódusban mindenkor szükség van imámra, aki az igaz úton vezeti az emberiséget. Ahogy az egyénnek szüksége van értelemre, amely vezeti és irányítja tetteit, úgy az emberiségnek szüksége van imámra, vagyis lelki vezetőre. Ahhoz azonban, hogy az emberiséget vezetni tudja, az imámnak csalhatatlannak kell lennie. Mivel nem próféta, hiszen próféta Mohamed után már nem jöhet, rangban lejjebb áll s már nem kap közvetlen isteni kijelentést. Másrészt azonban nemcsak csalhatatlan, hanem mentes minden bűntől és vétektől (ma'szúm), tehát ő a legtökéletesebb emberi lény (afdal an-nász). Az imámok csalhatatlanságának és makulátlanságának síita hittétele szintén olyan sajátosság, mely gyökeresen elüt a szunnita iszlám felfogásától. A szunnita iszlámban is felmerült a próféták bűntelenségének a kérdése, különösen az utolsóval és legnagyobbak Mohameddel kapcsolatban, de ez a kérdés nem központi jelentőségű, és a válasz nem mindig egyértelmű. Isten küldöttjeiről szólván megoszlanak a vélemények, hogy a bűntelenég a prófétai megbízás előtti időre is vonatkozik-e, vagy hogy kisebb vétkek, botlások alól is ment-e a próféta. Mohamed esetében pedig a válasz bár igenlő, azaz mind a nagyobb, mind a kisebb vétkek alól mentesítette őt Allah, de ez az immunitás csak Istentől adott kegy (lutf), és, Goldziher Ignác tökéletes megfogalmazását használva: „korántsem szükséges attribútum, mely a próféta substantiájában születése óta inhaerens" (Előadások az iszlámról 220). Mohamed kiválósága és revelációjának igazsága egyedül Istentől származik, és nem veleszületett természetfeletti képességekből fakad. Mindezzel szemben a siizmus imámjai eleve bűntelenek és csalhatatlanok, lévén hogy bennük megtestesül az a fényszubsztancia, mely már a világ teremtése előtt is létezett, és részt vett a világ teremtésében. A bűntelen és csalhatatlan imámok azonban nemcsak az általános vallási tudás megfellebbezhetetlen képviselői, hanem titkos, okkult ismeretekkel is bírnak, amelyeket szintén továbbadnak utódaiknak. Ez a tudás apokaliptikus és a feltámadásig tartó időszak minden történését magába foglalja. Ez a tudás csak a szent családon belül ismert, imámról imámra száll, s a köznéppel nem közölhető. Az imámoknak ilyen természetfeletti magasságokba való emelésével a síita iszlám eltávolodott a szunnita közfelfogástól, amely a vallási közösség konszenzusát, az idzsmát tette a vitatott kérdések legfőbb rendező elvévé, és ezzel bizonyos „demokratikus" mechanizmust érvényesített. Ezzel szemben a síizmusban abszolút tekintélyelv alakult ki, mely minden kérdés eldöntésére az imámokat és megbízottaikat hatalmazta fel. Hogy ki számít imámnak az Alidák között, már kezdetben sem volt egyértelmű. Eleinte Ali nem Fatimától származó utódai is szóba jöttek, majd a fogalom leszűkült a Fátimida utódokra, de ezek között is oly sok elágazás volt, hogy a 9. század közepére már több mint egy tucat síita szektaváltozat létezett, s mindegyik más és más Alidat preferált imámként. A siizmus máig legelterjedtebb formája végül a „tizenkettes siizmus" lett. Ebben Alit Haszan, majd Huszajn s még kilenc utódja követi. Míg az első tizenegy imám történeti alak, addig a tizenkettedik személye misztikus ködbe vész. A