Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - VÁSÁRY ISTVÁN: A síita iszlám

tizenegyedik imám, Haszan al-Aszkari 874-ben meghalt, s utóda hatéves fia, Muhammad lett, aki nemsokára eltűnt. Hívei szerint elrejtőzött, hogy az üldözéseket elkerülje. A síita szent hagyomány szerint az iraki Szamárra városának egyik mecsetje alatt, egy barlangban rejtőzködik. A barlang száját egy kapu zárja, melyet báb al-ghajbának, a „rejtőzködés kapujának" neveznek. Szamárra máig a síiták egyik szent zarándokhelye. Az utolsó rejtőzködő imám másik neve az al-Mahdi, az „Istentől vezérelt", aki az idők végén vissza fog térni testi valóságában, hogy igazságot tegyen és vezesse az emberiséget. A rejtőzésnek két fázisa van. A „kis rejtőzés" alatt, ami a tizenkettedik imám eltűnése után mintegy száz évig tartott, bár az imám eltűnt testi valóságában, de képviselői által még érintkezett az emberiséggel. 874 és 939 között négy ilyen közvetítő lépett fel, akik mind azt állították, hogy kapcsolatban vannak a rejtőzködő imámmal. Ezután viszont az imám végleg eltűnt, a síiták hite szerint elsősorban az ortodox iszlám által folytatott üldözés miatt, és elkezdődött a „nagy rejtőzés" korszaka, mely a világ végéig tart. Az imámok, köztük az utolsó, tizenkettedik imám is természetesen a világ fénye és lelki vezetője marad, de már nincsen közvetlen kapcsolatuk az emberiséggel. A rejtőzködő imám tana, amely a 9-10. században alakult ki, tovább erősítette a síizmusban kezdettől jelen levő, Huszajn mártírhalálával pedig meghatározóvá váló tragikus és nosztalgikus életérzést. A tragédia abban áll, hogy az igaz hit védelme a világban legtöbbször sikertelen, s a hatalom megöli annak képviselőit. Az igazság védői mártíriumra vannak ítélve, mely a legnagyobb dicsőség egy síita hívő számára. Ugyanakkor az igazság diadalát a síita hívő a világ végére helyezi, és várja a rejtőzködő imám visszatérését (radzsa'a). Visszatérésekor Mahdi imám évekig fog a világon uralkodni, megvalósítja a tökéletes kormányzást a földön, amikor az igazság és lelkiség fog győzedelmeskedni az emberi társadalmakban. Mahdi megjelenését Jézus próféta, Huszajn imám és a többi igaz visszatérése követi. A síita iszlám tehát olyan mély eszkatológikus jegyeket alakított ki a saját világképében, amelyek meglepő módon közelítik felfogását a keresztyén eszkatológiához. A legtöbb tudós egyet is ért abban, hogy a zsidó-keresztyén eszkatológikus képzetek egészen biztosan befolyásolták a síita tanok kialakulását. Egy síita szerint éppúgy, mint egy keresztyén szerint, a földi létben alapvetően a rossz, az elfajzott, az igaztalan és fájdalmas diadalmaskodik az igaz fölött, s az igaz ember, hogy úgy mondjuk „föld alatti" életet kényszerül élni. Míg azonban ezek a tanok és életérzés a keresztyénség legmélyéről, magának alapítójának, Jézus Krisztusnak a szájából vett igazságok („az én országom nem e világból való", a mennyek országának és a világnak antinómiája stb.), addig az síizmusban az eszkatológikus, parúsziára vonatkozó tanok hosszú évszázadok során alakultak ki, s tulajdonképpen ellentétben álltak, vagy legalábbis nem álltak összhangban Mohamed próféta víziójával, aki az igazságos társadalmat és Istennek tetsző életet már ebben a világban meg akarta valósítani és valósíttatni. Alinak és a próféta családjának (ahl al-bajt) hívei - minden muszlimhoz hasonlóan - ugyanezt akarták, és csak évszázados, akkumulálódó kudarcaik vezették őket ahhoz a rezignált életbölcsességhez, mely szerint a világ rossz, a gonosz diadalt ül, és az igazság diadalát utópiaként a világ végére kell helyezni. Ez a mélyen eszkatológikus vallás kezdetben közelinek hitte a világ végét és a utolsó ítéletet. A végső szabadulás iránti sóvárgás - mint a középkori zsidóság és a korai keresztyénség esetében