Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Thesaurus ecclesiae - LÁSZLÓ EMŐKE: A besztercebányai ágostai hitvallású evangélikus templom régi magyar hímzései

lás igen ritka. A kendőn az oroszlánok rajza a címerállatokéhoz hasonló, így nem zárható ki, hogy olyan családtól került az egyház birtokába, amelynek címerében szerepelt az oroszlán. Később díszítőmotívumként az oroszlán népi hímzéseinken is megjelenik, így például sokkal egyszerűbb változatban egy, ugyancsak Felvidékről származó lepedőszélen. Szimmetrikus virágbokrok díszítik a második kendőt is. Ez azon kevés magyarországi darabok egyike, melyen a hímzés a kendő egész felületét betölti. Mintája centrális elrendezésű, a középső négylevelű rozettát karéjos kör övezi, ebből erednek a sarkok és az oldalak felé a szimmetrikus virágbokrok. A sarkokban csúcsukon egyegy nagy gránátalma, az oldalak közepén íriszek, az oldalszárakon mintegy virágoskertben a legkülönbözőbb, nagyobb és kisebb virágok, bogyók, levelek láthatók. Ragyogó borvörös és zöld, valamint nyers színű selyemfonal és ezüstfonal alakítja a mintát, melynek elrendezésén erősen érezhető a keleti hatás, a középre hímzett kör és a köréje rendezett virágok a török turbántakarók felületkitöltésére emlékeztet. A tömör virágfejek és a vékony, szimmetrikus, de szeszélyesen kanyarodó szárak ellentéte a korabarokk hímzőstílus jellemzői. Az olasz reneszánsz ornamentika leggyakrabban ábrázolt motívuma a gránátalma. A régiek által „pomagranat"-nak nevezett, egykor termékenységet szimbolizáló gránátalma a 16-17. században a főúri asztalok kedvelt gyümölcse volt. A hímzéseken számtalan változata közül a zárt és a felhasított, belső magjait is láttatni engedő formája, valamint az ananásszal összevont ábrázolása a legkedveltebb. A vörös, kék, zöld és nyers színű selyemfonallal, valamint ezüstfonallal hímzett harmadik kendő sarkaiban ez utóbbi dekoratív példáját figyelhetjük meg. A sarkokat egy-egy átlósan álló, levélkehelyből kinövő, csipkés szélű gránátalma-ananász fej díszíti. Felületük az ellentétes sarkokban azonosan, sávosan, illetve kockásán mintázott. A különféle virágok, levelek geometrikus mintázatú kitöltése a 16. században az olasz és a spanyol selyemszövetek jellemzője volt. Innen kerülhetett a magyar hímzésekbe, s így a keleti eredetű motívumokat a másfajta színezés és rajz mellett elsősorban a mintázás gazdagsága teszi magyarrá. Az egyes motívumoknak vagy azok belső magjának ez a fajta kitöltése számtalan hímzésünkön később is előfordul, e kendő azonban ennek leggazdagabb és legtökéletesebb korai emléke. A motívumok kitöltésének másik jellegzetes és szép példája látható a negyedik terítőn. Négy sarkában mandorla alakú levélkoszorúba borvörös, illetve zöld selyemalapra ezüst- és aranyozott ezüstfonalas kunkorodó virágszálat hímeztek. Csúcsát magas porzójú elnyílt virág, szárát tulipán, rózsa és fogazott szélű levelek díszítik. A motívum és annak kitöltése egyaránt török eredetű. A török nyeregtakarók, a cafragok fémfonalas hímzéseire jellemző, hogy egy-egy nagyobb virágba vagy levélbe többnyire ugyancsak fémfonallal kisebb virágmotívumokat hímeztek. A magyar vászonalapú hímzéseken ezt a belső rajzot az alap színes selyemhímzése emeli ki. A hímzés rajza és tökéletes technikája az előzőkhöz hasonlóan egyaránt hivatásos hímzőre vall. A csigavonalban kunkorodó ág az a törökös díszítmény, amely Palotay Gertrud szerint

12 a legnagyobb hatással volt a régi magyar hímzésekre. Ennek azonban a magyar reneszánsz díszítőművészetben is vannak korai emlékei. így például a Corvinák miniatúráinak szegélydíszében, kőfaragásokon (például a kolozsvári Farkas utcai templom