Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.
Thesaurus ecclesiae - LÁSZLÓ EMŐKE: A besztercebányai ágostai hitvallású evangélikus templom régi magyar hímzései
nemesi udvartartásokban dolgozó gyakorlott hímzőasszonyok (varróasszonyok), az udvartartáshoz nem kötődő, önállóan dolgozó és egyes körzetekben jól ismert hímzőnők, a főrangú és nemes asszonyok, leányaik és jókezű szolgálóik voltak. A hímzések alapanyaga sima vászon, gyolcs, patyolat és cinadof. E vásznak többsége importként került az országba. Míg a nagyobb udvartartásokban az egyszerű „paraszt" len- és kendervásznakat otthon szőtték, a hímzésre használt jó minőségű vásznak külföldről, német, osztrák, svájci, lengyel, sziléziai, morva és török területekről származtak. A vásznak többségéhez hasonlóan a hímzőfonalak is külföldről kerültek hazánkba. A királyi Magyarország területén élők főként Bécsben és a Felvidéken vásároltattak (például Zsolnán). A nyugati áruk és a magyar kereskedők mellett a hódoltság alatt egyre nagyobb szerephez jutottak a keleti áruk és kereskedők, így a törökök, görögök, zsidók és örmények. A fonalak közül a hímzésekhez mindig erősebben vagy gyengébben sodrott selyemfonalat vásároltak. Az arany- és az ezüstfonal sárga vagy fehér selyem bélfonal köré tekert ezüst- vagy aranyozott ezüstszalag volt, színaranyat nem használtak. A fémfonalak közül a skófium volt a legértékesebb, ez ezüstből vagy aranyozott ezüstből húzott drót volt. Nagyrészt Törökországban vásárolták, de Bártfán is volt skófiumgyártó, Gantzaug János 10 , vele II. Rákóczi Ferenc fejedelem is dolgoztatott 1708-ban. A meghímzendő motívumokat vagy mintákat „példa", „mustra", „forma" vagy „hím" névvel illették. Ezek lehettek meghímzett mintadarabok vagy mintarajzok. Mindkettőt nagyon nagy becsben tartották, s bár sokszor kölcsönadták egymásnak, mindig rajta voltak, hogy „szépszóval vagy haraggal" visszakapják. A kölcsönzések következtében egy-egy minta az egész ország területén elterjedt, s így nem véletlen, hogy sokszor éppúgy megtalálható a Felvidéken, Erdélyben vagy a Dunántúlon. A német, olasz, angol és francia hímzésmintakönyvek az eddig ismert leltárakban nemigen fordulnak elő. Valószínű azonban, hogy a varrók vagy a nekik dolgozó tervezők láthattak ilyeneket, s felhasználták a nyugatról és keletről hazánkba áramló textil és különféle iparművészeti tárgyak motívumkincsét is. E hímzésekre tehát a nyugati és keleti, közelebbről a török és perzsa ornamentika egyaránt hatott, e hatás azonban nemcsak az ornamentikában jelentkezik, hanem színvilágban, öltéstechnikában is. A magyar úrihímzések legszebb reneszánsz motívuma a szimmetrikus virágtő vagy virágbokor. A virágtövek gránátalmából, szívből, tulipánból vagy kétfülű, ún. olasz korsóból erednek. E középtengelyre felépített motívumokat a keleti életfából származtatják, mely hosszas vándorlás után került NyugatEurópába. A virágtövek középső szára mindig egyenes, a magyar hímzéseken páratlan számú virág (három, öt, hét stb.) ül rajtuk. A kendőkön a sarkokban s gyakran az oldalak közepén is állnak. E virágtövek egyszerű, tiszta rajzú változatát figyelhetjük meg az első kendőn, 11 mely zöld és nyers színű selyemfonallal, arany és ezüst skófiummal hímzett. A tövek erősen stilizált, kétfülű vázából vagy lefelé fordított tulipánból erednek, rajtuk három-három hatszirmú, kerek virág és fogazott szélű levelek. A virágszálak között két-két szembenéző, koronás, kinyújtott nyelvű, bojtos farkú, ágaskodó oroszlán áll. A törökös levelű virágbokrok kissé merev rajza érdekes ellentétet alkot az oroszlánok mozgalmas ábrázolásával. A 17. századi magyar hímzéseken az állatábrázo-
