Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Thesaurus ecclesiae - LÁSZLÓ EMŐKE: A besztercebányai ágostai hitvallású evangélikus templom régi magyar hímzései

így nemcsak keletkezésük időpontját ismerhetjük meg - ami a világi használatra szánt daraboknál igen nehéz -, hanem a motívumok, díszítmények időbeli és területenkénti határait is. S végül a harmadik csoportba sorolhatók azok a hímzések, melyeket semmiféle jelzéssel nem láttak el. A besztercebányai ágostai hitvallású evangélikus templom hét, az Iparművészeti Múzeumban őrzött úrvacsorakendőjén mindhárom variációra találunk példát. A „SUS: KOP: A.D. 1686" feliratú úrvacsorakendőt az egyház számára készíttették, a hímzett motívumokkal azonos minőségű betűk az oldalak közepén helyezkednek el. A másodikra jellegzetes példa a kendő közepébe belevarrt levélkoszorú, benne Isten Báránya, fölötte I.C., alatta MF betű és a koszorú alatt az 1683-as évszám. Ez a középső koszorú a hímzés egészétől eltérő, más, gyakorlatlan kéz munkája. S végül öt jelzetlen kendő, melyek eredetileg feltehetően világi darabok, keszkenők lehettek. A 20. század eleje óta a magyar reneszánsz és barokk hímzéseket úrihímzésnek nevezik. E hímzéscsoportot Palotay Gertrud a következőképpen határozta meg: „Úrihímzés névvel egy olyan jellemzően magyar hímzésfélét szoktunk jelölni, mely, ha tart is rokonságot Európa egyéb országainak ugyané korból való hímzéseivel, mégis egész megjelenésében, mintázatában, színösszeállításában, elrendezésében ezektől eltér és mintegy önálló stílust képvisel."

4 A világi és egyházi vászonneműek hímzéssel való díszítése a 16. századtól kezdve válik Európa-szerte általánossá, s készítésükben a nők egyre nagyobb szerepet játszanak. 1567-ben a kassai források csak két hímzőnőt említenek, Nyilasy Bonát, aki Gyulafehérvárott volt a fejedelem gyöngyfűzője, előtte Kassán és Egerben is dolgozott, valamint 1591-ben hímvarró Katalint.

5 A kolozsvári források 1570-ben „Hym Varró Anna" nevét említik.

6 A felső ruhákat, lófelszereléseket díszítő férfi hímzők mellett a következő két évszázadban a vászonneműket díszítő gyakorlott hímzőasszonyok (varrók) szerepe meghatározó lett a magyar textilművészetben. A 17. században a magyar főúri és nemesi udvarok a fiatal rokon leányoknak és ifjaknak mintegy nevelőotthonul is szolgáltak. A lányok egy-egy hivatásos hímzőasszony, a minták kiválasztásában és a hímzésben is jártas úrnő vagy idősebb leányok segítségével sajátították el a hímzés mesterségét. 1603-ban Budaky György írta egyik rokonának: „mely leánykát énnekem kommendált vala, itt az én gyermekeim között jó egészségben vagyon... meg kapta a Hím varrást is, az én leánykáimmal együtt tanulnak".

7 A jó hímzőasszony nagy kincs volt. Erről tanúskodik Pekry Kata Kajali Klárához írt levele 1724ből: „ne salynállya nékem egy jó betsületes szép munkájú csipkekötőt és varró asszonyt keresni... Nékem tsak arra kéne, hogy a leányaimat tanítaná, mert az nagyobbik leányom most fordult tizenharmadik esztendőbe."

8 A fejedelmi és főúri udvartartásoknak a hímvarró férfiak mellett saját kitűnő varróasszonyaik is voltak. A hímzés állandó jelenlétére utalnak az udvarházi leltárak, valamint az elhunytak hagyatékában maradt eszközök. A varróasszonyokkal nem rendelkező, s a hímzésben nem jártas asszonyok a protestáns egyházaknak ajándékba szánt úrvacsorakendőiket a környezetükben elismert varróasszonyokkal készíttették, közülük az öntudatosabbja ezt rá is hímezte a kendőre, így például egy úrvacsorakendő közepén a következő felirat áll: „Hajós Jánosné árva Bori Susánna varratta a Dömsödi Reformata szent Ekklésia számára 1726. Mész. Erséb. várta."

9 Az úrihímzések készítői tehát a fejedelmi, főúri és