Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: „A lét megrendítően egyszerű, ám fenséges csodája" - a Szeretet (Miklósvölgyi János: Stigmatizált sakál)

JCÍwto 200411-2 manír). Ifjú festőnk azonban idegenkedik ettől a kiüresedett látszatvilágtól, amelyben az eredeti, tiszta Értékek beszennyeződtek, kontúrjukat vesztették, deszakralizáltak. Számára az Élet Szentsége mindenek előtt és fölött való. Hiszen az Élet „szent" és „szent okokból élni akar" - ahogy Ady fogalmazta volt. Gyöngéd líraisággal örökíti meg ifjú poéta-festőnk az Élet Misztériumát: „A születés nem a szülőszobában kezdődik - egy picinyke élet nem ott indul hódító útjára, hanem ott, ahol az esendő matéria lélekkel töltődik. Rejtett világok apró hírnöke minden egyes rügyet bontó élet, minden egyes titok nyitja ő, és minden egyes titok feltörhetetlen lakatja is egyben. Egy egész világ szíve dobbanása, s szíve dobbanása egy egész világ lázadása." S hogy a születő parányi élet Emberré bontakoztasson - ebben segít a Művészet, tűzlobbanásával, fényt hozó melegével, szívünkbe s agyunkba hasító, „megvilágosító" remekművekkel. Miklósvölgyi felfogásában tehát a művészetnek életformáló, eszméitető szerepe van - csak meg kell tanulnunk figyelni rá, el- és befogadni magasrendű értékvilágát. A kötetcímadó írás (Stigmatizált sakál) épp erről szól: a Művész közvetítő szerepet tölt be az „isteni" és az „emberi" világ között. Nagyszerű műalkotások sora döbbent rá bennünket az Élet lényeges - lényegi! - összefüggéseire, értékeire, magára a Lét-csodára. Az emberiség tudatalattijában valójában minden tárolva van - írja festő-filozófusunk. Azok a dolgok, amiket „újdonságként" üdvözlünk s korszak-rengető felfedezéseknek tartunk, voltaképpen „már évezredek óta vannak, léteznek, csak még nem tudatosultak a korábbi korok emberének elméjében. Lehet, hogy még nem élték meg, lehet, hogy csak lappangott, de tudatuk mélyén eleven volt minden szellemi kincs, mely az emberiség életét hivatott bearanyozni". Ezért tartja Miklósvölgyi János az „elmodernült" életet s az abból táplálkozó, azt közvetítő absztrakt művészetet - betegnek, amely szellemi rombolást végez a befogadói tudatban, ahelyett, hogy építene. Miután megromlott az ember és a világ viszonya, megrendült az emberek egymásba, becsületbe és tisztességbe vetett hite, napjainkra soha nem látott méreteket öltött az etikai leépülés és értékválság. A művészetnek hangsúlyozza a szerző - nem a további rombolást, hanem a helyreállítás folyamatát kell elősegítenie, szellemileg inspirálva az emberiség katartikus megtisztulását. Nyitottnak kell lennie az „isteni" világ felé, az Igazat kell sugallnia, „követve a vére, a szíve, a lelke - vagyis Isten igazát". A zsenialitás egy Magasabb Minőséggel való koherens kapcsolatból fakad, s a Szellemen alapuló erőt sugározza. így járul hozzá ahhoz, hogy az emberek (szűkebb vagy tágabb köre), esetleg az egész emberiség magasabb szintre emelkedjék. A valódi Művész nem önmagát, hanem Istent szolgálja - figyelmeztet bennünket az ifjú poéta; alkotás közben „egy személytelen, anyagtalan világba költözik", műveiben tehát az a közeg idéződik meg, ahonnan erőforrásait meríti - vagyis „a Mindenség ereje, mely önmagában él". E felfogás szerint a művészet „egy néma világ nagyon is beszédes hírnöke", egyetlen „célja" és értelme, hogy „megérintsen bennünket", köznapi embereket. Teljessé csak Mások (a Másik) által válhatunk, az isteni értékek - a léttörvény - által. Poéta-festőnk nem kevesebbet akar, mint ecsetei-festékei segítségével „Isten tekintetét felmutatni", „hogy a társadalom szembesülhessen a félelmetes, ugyanakkor mégis megnyugvást hozó arccal". Azonban tisztában van vele,