Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: „A lét megrendítően egyszerű, ám fenséges csodája" - a Szeretet (Miklósvölgyi János: Stigmatizált sakál)

„A lét megrendítően egyszerű, ám fenséges csodája" - a Szeretet Miklósvölgyi János: Stigmatizált sakál (Debrecen, 2002) Miklósvölgyi János különleges szellemalkatú fiatalember, nemcsak a Festészet varázslatában él, hanem művésze a Szónak is. Elmélyült filozofikus látásmóddal töpreng a létproblémákon, keresi a „miért"-eket, és soha nem fogad el kész - sztereotip - válaszokat kérdéseire, hanem minden feleletet önmagából merítve, benső vívódással dolgoz ki. Gondolatainak középpontjában az ember és Isten viszonya, a Teremtés eredeti harmóniáját megértő és kifejező művész életstratégiája és feladattudata áll. Kötetét műhelymunkának is tekinthetjük: megkísérli tisztázni önmaga számára az önkifejezéssel - önmegvalósítással - s a világra való hatni akarással / tudással kapcsolatos gondolatait, és megpróbál segíteni másoknak is abban, hogy eljuthassanak önmagukhoz, a tiszta harmónia állapotába - ami maga a boldogság. Az ember - Miklósvölgyi felfogásában - Isten által útjára bocsátott vándor (ahogyan azt St. George, Rilke és nyomukban a spirituális költők vallották), ki magányos zarándokúdra indul, a „tiszta forrásra" - a Lét eredetének titkára - szomjazva. Ha lát a szemével és érzékel a lelkével (azaz: ha nem éri be a látszatigazságokkal), akkor mind több örömforrás nyílik meg számára. Útközben társakra is talál, körülöleli őt a Teremtés szeretetmelege, s végül boldogan ismeri fel az Elet Teljességének csodáját. Zarándokútján persze megtapasztalja a Sötétség és Világosság erőinek kegyetlen párharcát, bánat és öröm kíséri (ki tudja, melyik az igazi Arcunk - a síró? a nevető?); végül megérti: a Paradicsomot a Földön kell keresnie - hiszen az szívünkben szunnyad. A kötet tizenkét - látszólag önálló - eszmélkedésből, történetből áll, valójában azonban ezek szervesen összefüggenek egymással. A szerző több aspektusból járja körül és bizonyítja azt a felismerését, hogy a Lét „megrendítően egyszerű, ám fenséges csodája" a leghétköznapibb valóságmozzanatokban is megnyilvánul. Eközben persze mind többet árul el önmagáról; no nem empirikus-esetleges „én"-jéről, hanem benső Ego-járól, gondolkodói habitusáról. A festészet műhelyproblémáit érintő írásokból egyértelműen kiderül: Miklósvölgyi János nem híve a korunkban dívó absztrakt festészetnek (Totális háború az absztrakt ellen, Antiművészeti Főiskola). Az ő számára a Mű: megélt valóság, életforma. „Képeimmel nem pusztán színeimet és formáimat tárom (a közönség) elé, hanem e színekbe és formákba bilincselve a Sorsomat is." Vitriolos éllel szól hát mindazokról, akik puszta játéknak, üres formakísérletnek tekintik a művészetet. Élvezetes - és a sérelmeken már rég túljutott - humorral fűszerezve meséli el a Képzőművészeti Főiskolára való tízszeri jelentkezésének és elutasításának történetét, csípős őszinteséggel megelevenítve az ott uralkodó szellemiséget, antipedagógiai légkört, amely tévedhetetlen érzékkel szűri ki az eredetiséget, támogatja viszont az utánzó középszert. Ez természetesen nemcsak a képzőművészeti körökre jellemző, hanem a modern társadalom egész életműködésére. Az „eltömegesedés" minden téren ellehetetleníti az alkotó képességet, fulladásos halálra kárhoztatva mindazokat, akik teremtésre - s nem a parancsok-utasítások végrehajtására - születtek (Sztív a trágyadombon, Pók és Isten-