Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - HESSKY ORSOLYA: Mednyánszky László (1852-1919) (Életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában)

dákat beszéltek azok, akik nem látták még soha, akiről azonban még csudálatosabb történeteket tudtak elmondani azok, akik mindennap látták. Az »öreg kutya« (ez is egyike volt számos csúfneveinek, amelyekkel önmagát szokta illetni)..." (Justh Zsig­mond: Fuimus. In: A pénz legendája és más kisregények. A magyar próza klasszikusai. 78. kötet. é. n.) S hogyan emlékezett rá kritikusa, barátja, Lyka Károly? „Különös össze­tételű egyéniség volt. Meggyőződéses híve Buddha tanainak, de senkit sem akart meg­nyerni hitének. Gyakran lehetett látni kültelki kis kávéházakban a nálunk oly ritka buddhisták között, akik valamennyien földhözragadt szegény emberek voltak. Mindet támogatta. Jótékonyságának nem volt határa. ... Néha két-három lakást bérelt, hogy tapintatosan segíthessen bajbajutott barátain." (Lengyel István: Lyka Károly emlékezé­seiből. Szabad Művészet. 1955. 580. o.) Az 1880-as évek végén ismét Franciaországban tartózkodik mintegy három éven át. Ehhez az időszakhoz köthető rövid impresszionista periódusa, amely csak átmenetnek bizonyul. Általában véve is igaz, hogy bármely stílusirányzatról van szó, Mednyánszky inkább leveti vagy nagyon is saját képére formálja az idegen hatásokat. Második fran­ciaországi tartózkodása alatt ismerkedik meg a buddhizmus tanaival. A következő évek legfontosabb eseménye, hogy 1897 tavaszán, harmadik párizsi tartózkodása alkalmá­val sor kerül élete első - s egyébként egyetlen - önálló kiállítására. A bemutatott mű­vek listáját Malonyay közli monográfiájában, s a képek címéből kiderül, hogy legna­gyobbrészt csavargóábrázolásokról van szó. A festő hónapokat töltött a párizsi külső kerületek rongyszedői között, s tapasztalatait az ún. csavargóciklusban összegezte. Feljegyzéseiben így ír erről az időszakról: „Végre világosság támadt bennem. Amit min­dig akartam, azt most megteszem. Voltaképp addig még sohasem éreztem olyan iga­zán, hogy mit kell a gyakorlatban művelnem, mint most. Nem kicsinyes véletlenek be­fogadása vezet a célhoz (nem a modell után való rajzolás, nem a fejtörés). Nem kell kí­noznom magam. Engedjük, hadd adakozzék a másik önmagáért. A hős, aki bennünk él. Mi pedig próbáljuk meg csupán azt festeni, amit ő diktál nekünk. ... Csak azt kell tennem, ami magával sodor, és csak akkor, amikor magával sodor." (Mednyánszky László feljegyzései 1877-1918. 79. o.). A kiállítás után hazautazott és az első világháborúig már nem hagyta el a Monarchia területét. Ismét Budapesten tartott fenn műtermet. 1898-ban barátságot kötött Wolfner Józseffel, a Singer és Wolfner kiadó egyik tulajdo­nosával, akihez haláláig bensőséges baráti viszony fűzte. A kiadó vállalta a festő anyagi ügyeinek intézését, ily módon Mednyánszky, aki nagyvonalúsága és állandó jótékony­kodása következtében örökös pénzzavarral küszködött, most egy időre megszabadult a szűkölködéstől. Az 1900-as évek eleje egyik legtermékenyebb és legnyugodtabb kor­szakának tekinthető. A csavargóképek első megjelenését és a századfordulón keletke­zett, igen erős rembrandti hatást mutató rabbiportrékat követően ismét a tájképfesté­szet került előtérbe. „Az utolsó hónapok, amelyek idegeimet nagyon kifárasztották, jóformán teljesen képtelenné tettek újabb impressziók befogadására. Egyik fő felada­tom abban áll, hogy ismét erős szálakkal kapcsolódjak a természethez. Ez újból mély­séget hoz művészetembe. A tisztán mesterségbeli, valamint a tisztán festői meddővé válik, ha nincs benne hangulat." (Uo. 81. o.) Néhány évvel később, a tájképfestészet­ről szólván, hasonlóképpen fogalmaz: „A természet szemlélete volt fő foglalkozásom

Next

/
Thumbnails
Contents