Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - HEGEDŰS BÉLA: Ráday Gedeon emléke (Berecz Agnes-Lángi József: Aranyidők a péceli Ráday-kastélyban)

padlója több, mint fél méterrel mélyebben fekszik, mint a többi helyiségé ezen a szinten. Valószínűleg magasságot akartak ezzel is nyerni, de még így is kissé nyomasztóan hat a középső boltszakasz mennyezetképe. Valóban, az előzetes elvárásaimnál kisebb alapterület és belmagasság szembeállítva a gazdag mennyezetképanyaggal szinte sugallja, hogy itt nem egy reprezentatív köznemesi-főúri könyvtárról van csupán szó: itt a mindennapi használat miatt is könnyen elérhetők voltak a könyvek. A már említett szomszédos kisebbik könyvtárszobában még alacsonyabb a belmagasság. Sajnos az oldalfalakat díszítő Orpheusz-faliképek töredékesen maradtak fenn, így a delfin hátán lovagló Arión-mennyezetkép az eredeti szándék ellenére egyedül uralja a teret. Lángi József következtetéseinek igazat kell adni, valóban ez lehetett a költők, a költészet szobája. Megjegyzem, Kazinczy az idézett helyen szerintem nem erről a helyiségről ír (86). A kastély méltán legismertebb és irodalomtörténeti szempontból is legfontosabb terme a nagy díszterem, a „palota". Nem tudni, hogy ki festette, de a Lángi által is idézett utalásokon túl talán Schervitz személye mellett szól az egész kastéllyal kapcsolatban jogosan felvetett egységes gondolatiság, terv; s ebből kiindulva nehéz elképzelni, hogy a már bizonyított festő helyett az egyik legfontosabb helyiség kifestésére mást szerződtetett volna Ráday. Sajnos a meglehetősen nagy mennyezetkép teljesen megsemmisült, így a korabeli összhatást már nem élvezhetjük, de az eredeti „mély morális üzenetet" Picard metszete alapján mégis rekonstruálni tudjuk. A továbbiakban mellőzve a többi teremben folyó feltárások és a meglévő faliképek művészettörténetileg alapos, de a laikusnak is sokat nyújtó leírásának ismertetését - Berecz Ágnes zárótanulmányát is megidézve (Képes beszéd a falakon. A péceli díszterem falképsorozatának lehetséges üzenete) a díszteremre koncentrálnék. Az utóbbi időben az irodalomtörténészek figyelme az ún. átmeneti műfajok felé fordult. A különböző művészeti ágak közötti kapcsolat a befogadás során új, különálló jelentésmezővel gazdagítja a kapcsolat nélkül meglévőket. Ráday erre utal a Kazinczynak írott levelében - amit az nem vett vagy nem tudott már figyelembe venni mielőtt az Orpheus első kötetében csak a verssorokat közzéteszi - ti. a képek leírása nélkül „némellyek közűlök érthetetlenek lesznek". (Idézi Debreczeni Attila: Első folyóirataink. Orpheus, s.a.r. Uő., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001, 428.) Talán különösnek tűnhet, de a 18. század közepén a díszterem emblematikus kifejezésmódja már elavultnak számított, ezzel is magyarázható Kazinczy eljárása: őt a vers, pontosabban a versforma - hexameter - érdekli, Ráday mint formai újító válik érdekessé. Talán ezt támasztja alá az is, hogy az első közlésben a verssorokat a biliárdszoba felőli faltól kiindulva egyszerűen egymás után leírja, nem keresve köztük az összefüggést. Ezzel szemben - valószínűleg jogosan - Lángi József és Berecz Ágnes az immár bizonyíthatóan Rádaytól származó és szintén az Orpheusban megjelent sorrendet veszi figyelembe. Elgondolkodtató azonban, hogy habár a második közlés első jegyzete utal a képek „öszve-kötésére" (Orpheus, 150.), Ráday a Phaeton-történetet kivéve egyszerűen a falakon való elhelyezkedés szerint írja le a freskókat, nem véve figyelembe magukat a mitológiai történeteket. Véleményem szerint Ráday nem magyaráz vagy értelmez, csupán egy lehetséges sorrendet követve leír. Például a mitológiai narratíva szerint az