Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - SIPTÁR DÁNIEL: Árpád-kori példakép (Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora)

zó, kellően alá nem támasztható adatot, mely szerint apja Gutkeled nembéli Elek bán lett volna. A mű során ezért gyakran utal hősére „bánfiként", noha ez nem elfogadott a modern kutatásban. A főpap tanulmányainak két fejezetet szentel a szerző. Az elsőben történetileg járja körül az első ismert magyar párizsi diák tanulmányainak kérdését. Kiváló forrásunk erről az időszakról Gualterus Mapes, Lukács iskolatársa Gerardus Puella iskolájában, aki visszaemlékezésében beszámol a magyar tanulóról, sőt későbbi történetéről is ismeretei vannak. Helyesen mutat rá Bodri Ferenc arra, hogy a szintén angol John of Salisburytől eltérően Becket Tamás sosem ült egy padban az övéhez némileg hasonló szerepet játszó magyar főpappal, de a későbbi vértanú párizsi látogatásai során találkozhattak. A másik fejezetben pedig kísérletet találunk annak feltérképezésére, hogy mit tanulhatott Lukács a párizsi évek alatt, milyen tudományos, politikai és művészeti hatások érték. Ez a fejezet a kötet talán legérdekesebb és feltétlenül értékes része. A szerző széles körképét adja a 12. századi nyugati teológiai, filozófiai vitáknak, újdonságoknak, a gregoriánus reform állásának és szerepének a kor egyházában, valamint a frissen tért hódító gótika helyének e folyamatok között. Sajnos éppen Gerardus Puella iskolájáról és a konkrét tananyagról nem kapunk tájékoztatást - nyilván vonatkozó magyar szakirodalom hiányában. Nem megfelelő módszer a „bizonyára hallott róla lemásolta - hazahozta" megállapításokkal való kiegészítés sem; egy merő feltételezés még Clairvaux-i Szent Bernáttal is összehozza a magyar diákot. Ezt követően tér rá Lukács érsek magyarországi tevékenységének tárgyalására. Mivel ez a kezdeti időszakban az aktuális egyházszakadással függött össze, egy fejezetben vázolja a pápaság 12. századi hányattatott történetét. Itthon ugyanis Lukács rövid egri püspökség után esztergomi érsek lett, és mint ilyennek része lehetett II. Géza döntésében, amellyel az egymáshoz ekkoriban közeledő két császár véleményével ellentétben az angol, francia és dél-itáliai normann uralkodókhoz hasonlóan III. Sándort ismerte el pápának. Az ügyben Lukács szerepéről alkotott véleményeket a nyugat-európai és magyar köztörténetbe ágyazva gondosan elősorolja a szerző, egyéni álláspontja a kérdésben nem válik nyilvánvalóvá. II. Géza életében még két említendő adatunk van az érsekről. Az egyik a pápa elismerését kísérő 1161-es „végleges határozat", amelyet II. Géza tett a magyar király és az egyház jogi viszonyát tisztázandó. A másik pedig az érseket megerősítő palliumot hozó pápai legátus elé a Lukács testvére, Apa bán által küldött ló miatti félelem a magyar főpap részéről, amely azonban nem minősült szimóniának (az eset példaként rákerült a Corpus Iuris Canonici lapjaira is). Erről szól az a levél, amelyet III. Sándor írt Lukács érseknek 1167-1168-ban, és amelyet teljes hoszszában először Bodri Ferenc közöl magyarul. II. Géza halála után az érsek pályájának leginkább közismert időszaka következik, amelyben a primogenitúra jegyében megkoronázott III. István ellenében fellépő, bizánci támogatást élvező trónkövetelők, II. László és IV. István koronázását megtagadja, amiért még börtönbüntetést is el kell szenvednie. Az események eléggé közismertek, ezért itt nem célszerű ezek bemutatásának helyet szentelni. Feltétlenül említésre érdemes azonban két kifogásolható szemléletmód. Az egyik a történészek körében nagyjából általános, de talán túlzó szembeállítása a nyugati és keleti kereszténységnek a