Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 10 (2004) 1-2. sz.

Figyelő - SIPTÁR DÁNIEL: Árpád-kori példakép (Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora)

szakadás után alig több mint száz évvel. Mivel hasonló szakadásokra már korábban is sor került, és a magyar egyházban nem kimondottan figyelhető meg a bizánci keresztényekkel szembeni türelmetlenség, nem feltétlenül túlozunk, ha azt állítjuk, hogy a 12. századi Magyarországon ez a szembenállás kevésbé volt érezhető, mint azt ma gondolnánk. A fenntartások Bizánccal szemben inkább politikai jellegűek voltak. A másik, bírálatra sokkal inkább méltó mozzanat az, hogy a szerző párhuzamba állítja Lukács érseknek a koronázásokhoz való, megnyugtatóan tisztázottnak nem feltétlenül mondható hozzáállását Kölcsey, Vörösmarty és Ady féltő és ostorozó hazaszeretetével. Ez a párhuzam, noha tetszetős, nem állja meg a helyét. Mai történésztől egy hasonló állítás elfogadhatatlan lenne. A kötetnek ebben a legterjedelmesebb fejezetében szerepel még az érsek és III. István konfliktusának részletezése, amelynek a lezárásaként a király kiközösítése és visszafogadása után az ún. harmadik esztergomi zsinat nyomán megszületett egy konkordátumként számon tartott uralkodói nyilatkozat, amely az egyház feletti királyi jogok határait jelölte ki. Ennek a jogi kérdésnek a története kerül bemutatásra a következő fejezetben, amely a Séta „a szentistváni kiváltság" terelőútján címet viseli. A magyar királyok ugyanis Szent István apostoli királyságára és a „mindkét jog alapján" az egyház felett gyakorolt hatalmára való hivatkozással természetes módon gyakorolták az invesztitúrát. Amikor ez a pápaság elveivel összeütközésbe került, a Hartvik-legenda lapjain igazolták a jogszokást. Ebbe a folyamatba illeszkedik Kálmán király állítólagos lemondása az invesztitúrajogáról az 1106-os guastallai zsinaton, valamint II. Géza és III. István már valóságos, a fentebb említett korlátozást vállaló megegyezései. Ezeknek az eseményeknek a szakirodalom és a források feldolgozásával hű ábrázolását nyújtja Bodri Ferenc, néha bátortalanul állást foglalva egy-egy vitás kérdésben, amelyeket legtöbbször inkább nyitva hagyni látszik. Hasonlóan jár el a következő két fejezetben, ahol Lukács érsek és III. Béla kapcsolatának elemzése során a háttér felvázolása után bemutatja azt a vitát, amely a történészek között a koronázás megtagadásának indoka körül folyik, ezúttal azonban még bátortalan önálló véleményt sem fűz hozzá, hanem a rejtélyek közé utalja a kérdést. Fokozottan előbukkan itt az érsek példaképül állítása és a szent hős javára még torzításra is hajlamos féltés által kiváltott értelmezés. Köztudott ugyanis, hogy III. Béla idej én fellángolt a két magyarországi érsek vetélkedése, amelyben III. Sándor pápa András kalocsai érsek oldalára állt, még a kiközösítést is kilátásba helyezve Lukács érsek ellen. Itt Bodri Ferenc kénytelen a pápát és Andrást rossz színben feltüntetni, hiszen Lukács csak szigorúan ragaszkodott a maga egyéni gregorianizmusához, amitől az egyház már negatív irányban elmozdult az önző hatalmi célok felé. A legsúlyosabb bíráló levelet András személyes „fondorkodása" miatt a „félrevezetett pápa" első felindulásában diktálhatta. Amikor pedig III. Béla felismerte, hogy az esztergomi érsek „mindig »a jó ügy oldalán áll«", rendeződött a kettejük viszonya. Végül a szerző odáig megy, hogy hosszasan tárgyalja Győry János már általa is elismerten cáfolt nézetét, mely szerint a gregoriánus reform fegyelmi vonatkozásaiból eredő apostoli, később eretnekké váló mozgalmak magyar képviselőjét tisztelhetjük Lukácsban. És mivel ez az álláspont több okból is tarthatatlan, III. Sándor levelének abból a kitételéből, amely